Lehetetlen jó szülőnek lenni, ha nem figyelünk oda saját magunkra és nem elégítjük ki alapvető szükségleteinket. Legalább olyan jól gondoskodnunk kell saját magunkról, mint gyerekeinkről, hogy aztán szülőként helyt tudjunk állni, amikor valakinek a családból szüksége lesz ránk. Kisgyerekes szülőknek bizonyára ismerős a helyzet, hogy valakinek mindig szüksége van ránk. Így könnyű bekerülni az ördögi körbe, ahol megpróbáljuk minél gyorsabban kielégíteni a körülöttünk lévők igényeit, hogy a maradék kis időben magunkkal foglalkozhassunk, végre leüljünk enni vagy igyunk egy pohár vizet. Azonban mire eljutnánk odáig, valaki megint azt kiabálja “Anyaaa”.

Az ördögi körből nehéz kilépni, viszont ha nem figyelünk oda magunkra, akkor nagyon hamar kiégnek a türelem és energiaraktáraink. Sokszor komoly szemléletváltásra és elhatározásra van szükség a szülő részéről. Ha érdekel a téma és szeretnéd általánosságban nyugodtabban folytatni a nevelést vagy mondjuk kevesebbet kiabálni, olvass tovább és írd meg mit gondolsz a cikkről.

Szülőként óriási teher nehezedik ránk, nap mint nap zsonglőrködnünk kell az idővel, hogy mindent el tudjunk végezni otthon és a munkahelyen, és közben minőségi időt tudjunk tölteni a gyerekekkel is. Ha otthon vagyunk úgy kell beosztanunk, hogy a bevásárlás vagy porszívózás ne ütközzön a szundik idejével. Próbálunk a gyerekek kedvében járni, köréjük szervezzük a napjainkat, közben ellátjuk a háztartást és dolgozunk. Nem csoda, hogy magunkról néha megfeledkezünk.

A szülők leterheltsége olyannyira nő, hogy 2017 óta, a munkahelyi kiégés mintájára hivatalosan is létezik a szülői kiégés, mint diagnosztizálható mentális probléma¹.

A túlhajszolt szülők, akik a kiégés határán állnak, sokszor érzelmileg eltávolodnak a gyerekeiktől. Míg az alapvető szükségleteiket, etetés, altatás kielégítik, érzelmileg nem tudnak jelen lenni¹.

Ez sajnos rányomhatja a bélyegét az egész család lelki jóllétére, kihat a biztonságos kötődés kialakulására és megnehezíti, hogy a szülő ott tudjon lenni a gyerekek számára és érzelmi biztonságot tudjon nyújtani.

A szülői kiégés nem csak az anyákat fenyegeti, azoknál az apáknál szintén kimutatták, akik jelen vannak a család életében és próbálnak minél többet foglalkozni a gyerekekkel, részt vesznek a házimunkában. Fontos tehát anyaként és apaként odafigyelni magunkra és olyan egészséges tevékenységeket beépíteni a mindennapjainkba, amelyek aztán szokássá válhatnak. A szokásokat idővel gondolkodás nélkül, szinte automatikusan végezzük, így ezen tevékenységek minimális energiabefektetéssel a napjaink részévé válhatnak.

Én sokszor kapom magam azon, hogy utolsó helyre kerülnek a saját igényeim. Szomjas vagyok, de előtte csak gyors összeszedem a szétdobált ruhákat, még gyorsan beindítom a mosógépet, ha már Samu olyan jól elvan, akkor gyorsan fel is porszívózok. Mire oda jutnék, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet, Samu már éhes, szomjas, elfáradt vagy csak szeretne egy kicsit velem lenni így vagy odamegyek hozzá és szomjas maradok vagy pedig megállok egy pillanatra, megkérdezem magamtól, hogy mit fog megtanulni a következő szituációból.

Ha inni megyek, miközben kiabál és közben azt mondom neki: “Hallom, hogy szólsz. Iszom egy kicsit és utána odamegyek hozzád.” Azzal nem tettem semmi rosszat, ő nem fog elromlani vagy károsodni a lelki világa, hiszen azt fogja megtanulni, hogy mindenkinek vannak igényei és fontos gondoskodnunk magunkról. Persze könnyen eszkalálódni tud a kiabálás vagy sírás, ezért az elején nagyon nehéz nyugodtan reagálnunk és a gyermeksírás köztudottan nagyon magasra emeli a szülő stressz szintjét, azonban ha meg tudjuk őrizni a nyugalmunkat, akkor idővel a gyerekek is békésebben reagálnak majd. A cikk második felében, kifejtem miért gondolom így.

Szeretném, ha megtanulná, hogy ugyanúgy fontosak a saját és mások igényei is, még akkor is, ha nem mindenki ért egyet.

Egy nagyon egyszerű példán keresztül mutattam be a lényeget, azonban ez a szomjúságnál kicsit komplexebb szükségletekre is igaz. Ha azt érezzük, hogy pár perc egyedüllétre van szükségünk vagy jól esne kicsit kinyújtóztatni a lábunkat vagy csak nincs kedvünk játszani velük, ugyanúgy mondhatunk nemet.

Ez mind arról szól, hogy megtanulják-e az emberi kapcsolatok egészséges dinamikáját és azt, hogy minden embernek (még anyának, apának is) vannak igényei és szükségletei. Hogy megtanulják-e azt, hogy egy kapcsolatban mindenki ugyanúgy fontos és néha vannak olyan helyzetek, amikor nem értünk egyet, és ez mind mind normális.

Amikor tehát arról beszélünk, hogy szülőként milyen fontos törődnünk saját magunkkal, akkor nem csak a heti meleg fürdőre vagy kávészünetre kell gondolni, hanem arra is, hogy a mindennapok során folyamatosan vegyük tekintetbe a saját igényeinket.

Ez a perspektívaváltás hatással lesz a gyerekeinkkel való kapcsolatunkra és arra, hogyan látják a körülöttük élő embereket és társaikat.

Minden gyerek számára a szülő az elsődleges modell, és ha nem látja rajtunk, hogy vannak igényeink és szükségleteink, akkor nem várhatjuk el, hogy figyelemmel legyenek mások, például az ovis társaik igényeire és határaira.

Közben persze továbbra is ugyanúgy ellátjuk a gyerekeket és gondoskodunk rólunk, ez nem azt jelenti, hogy el kell hanyagolnunk őket. A különbség az, hogy nem áldozzuk fel saját magunkat.

Ha eljutottunk az elhatározásig és felismertük, hogy törődni szeretnénk saját magunkkal és szükségünk van határokra, akkor jöhet az elméleti felkészülés és rengeteg gyakorlás.

Először is meg kell tanulnunk nemet mondani. Nem könyörögve, nem kérlelve, nem fizikailag durván, hanem magabiztosan, egyszerűen csak nemet mondani. Olyan nemet, mint amikor a konnektor felé nyúlnak a pici ujjak (nem a kezére ütve, nem kiabálva, csak határozottan 🙂 ). Ezáltal tudni fogják, hogy komolyan gondoljuk. Például:

“Nem engedem, hogy a hajamat húzd, ez fáj nekem.” (közben blokkolhatjuk is a kezét, hogy értse, komolyan gondoljuk)

“Most felállok és kimegyek a mosdóba/vacsorát készítek/felporszívózok/letusolok.”

Ilyen mondatok után szinte biztosak lehetünk benne, hogy ellenkezés, kiáltozás, toporzékolás lesz. Érthető is, hiszen valami olyat mondtunk, amit nem szeretnének, ha megtörténne vagy nem értenek vele egyet. A gyerekek nagyon sokáig nem tudják kontrollálni az érzelmeiket, pusztán azért, mert az agyuk kontrollért felelős része még nem érett. Nincsenek meg hozzá a képességeik. Ezt mindig tartsuk fejben!

Az ellenkezés és teátrális kiáltozás, földön vonaglás nem ellenünk szól, nem azért csinálják mert olyan nagyon rosszul érinti őket a szituáció és nem várják tőlünk, hogy jóvá tegyük.

Amit szeretnének az az, hogy továbbra is határozottak legyünk, hiszen így bízhatnak bennünk, így lehetünk biztos pont az életükben, aki bármilyen szituációt legyőz és megvédi őket, irányt mutat nekik ebben a bonyolult világban, megmutatja, hogy mit szabad és mit nem^2,3,4.

Amit szeretnének az az, hogy elfogadjuk és vegyük észre, ha nem értenek egyet velünk. A gyerekek nem jók az érzelmek kontrolljában, azonban pont ugyanez az oka annak, hogy nagyon jók a frusztráció kiengedésében. A nagy érzelmi viharok valójában azt mutatják, hogy éppen kiengedik a feszültséget, próbálják feldolgozni a bennük kavargó fura érzéseket és közben azt szeretnék hallani, hogy mi ott vagyunk és számíthatnak ránk^2,5.

Tehát, ha óriási ellenkezést vált ki egy-egy fentihez hasonló mondat, akkor adhatunk nekik magyarázatot. Akkor fogják elfogadni, hogy a mondottak ténylegesen meg fognak történni, ha meghallgatjuk a véleményüket, továbbra is határozottak leszünk és megbízunk a gyerekekben. Bíznunk kell bennük, hogy fel tudják dolgozni a rövid távollétünket és közben el tudják foglalni magukat valamivel.

“Most felállok és kimegyek a mosdóba/vacsorát készítek/felporszívózok/letusolok.”

“Hallom, hogy sírsz. Nagyon nem szeretnéd, ha most kimennék. Sajnos el kell kezdenem főzni.”

“Most átmegyek a másik szobába, szükségem van egy kis időre egyedül.”

“Hallom, hogy nem szeretnéd, ha elmennék. Most szükségem van egy kis szünetre, de 10 perc múlva visszajövök.”

Nem könnyű kimondani ezeket a mondatokat és utána véghezvinni a tervet. Az első jó pár alkalom nagyon nehéz. Azonban idővel észre fogjuk venni a kiáltozások és sírások közötti különbséget. Milyen az, amikor pusztán a nemtetszésüket fejezik ki (akarják, hogy ott legyünk velük, hordozzuk őket, stb.) és milyen az, amikor tényleg szükségük van ránk és valami miatt nagyon nem szeretnék, hogy elmenjünk (pl. fogzás, rosszullét, rossz napjuk van). Az utóbbi esetben természetesen érdemes maradni és megbeszélni, orvosolni a problémát.

Amikor azonban nincs valós gond, akkor tegyük azt, amit elmondtunk nekik. Tartsuk fejben, hogy a sírás nem feltétlenül jelent vészhelyzetet, a baba így kommunikál, így mondja el, ha valami nem tetszik neki. A sírás egyre hamarabb abbamarad, amint megtanulják, hogy komolyan gondoljuk. Azt is komolyan gondoljuk, hogy elmegyünk és azt is, hogy mindig visszajövünk. Megtanulják, hogy sosem hagyjuk őket el, sosem kell félniük, amikor elmegyünk egy kis időre.

A szoros kötelék és szeretet nem csak közelséggel táplálható. Sokkal mélyebb kapcsolat alakulhat ki, ha érzelmileg jelen vagyunk és odafigyelünk a gyerekekre és meghalljuk, ha valami nem tetszik nekik.

Érezni fogják, ha figyelünk rájuk. Ez a kulcs, ami miatt egyre hamarabb abbamarad majd a sírás.

Így fogják megtanulni, hogy nem csak nekik, de a körülöttük élő összes embernek vannak igényei és szükségletei.

Közben pedig mi is egyre magabiztosabbak leszünk. Bízni kezdünk magunkban, hogy meg tudjuk csinálni. Elkezdjük értékelni magunkat és újra megtanuljuk, hogy a saját szükségleteink is fontosak. Végre nem kell 8 kilós gyerekkel a hátunkon főzni, végre nem kell úgy fürdőszobát takarítani, hogy ötpercenként kirohangálunk és próbálunk a másik szobában lévő gyerek kedvében járni és elterelni a figyelmét. Megtanuljuk, hogy ha közben nem mindig érzi jól magát a gyerek és ennek hangot is ad, az nem feltétlenül rossz és nem a mi feladatunk jóvá tenni ezt. A mi feladatunk ilyen szituációkban nem a figyelemelterelés, hanem érzelmi támasz biztosítása.

Ma már nem főzök úgy, hogy Samu a hátamon van és nem érzem magam rosszul emiatt. Az ilyen fajta határokat egyre rutinosabban fel tudom állítani és ő is egyre jobban együttműködik. Tudja, ha a konyhában van dolgom vagy takarítok, akkor neki játékidő van, néha elszórakozik azzal, hogy nézi a porszívót, máskor keres magának más elfoglaltságot. Amikor fáradt a játékhoz, akkor együtt szoktunk főzni. Ilyenkor a székében ül és a mérő poharakkal, fakanállal játszik és mióta megtanulta a “rakd bele” jelentését, segít az összetevőket tálba, edénybe tenni. Érdekes módon nálunk az együtt főzés sokszor nagyobb kiabálással jár, mint amikor egyedül hagyom a játszó területén. Amikor rájön, hogy ételek vannak készülőben (és ez elég gyorsan bekövetkezik), azonnal rápörög és enni szeretne. Akkor is, ha öt perccel korábban evett…

Kis kitérő után visszatérnék a hordozós példára. Hangsúlyoznám, hogy a hordozóban főzés nem általánosságban rossz dolog. Én túl nehéznek érzem és megfájdul a hátam, ezért nem csinálom. Ha valakinek ez nem teher vagy erre van igénye és szereti, ha közben alszik rajta a baba vagy csak figyeli, akkor hajrá. A cél, hogy szülőként saját magunkat is vegyük figyelembe és egy olyan családi életet alakítsunk ki, amiben mindenki (többé-kevésbé) jól érzi magát.

Sajnos mindig lesznek nehézségek, ez egy hosszú folyamat, amin végig dolgoznunk kell. Nekem még most is nehezen megy időt szánnom arra, hogy egyedül legyek. Pedig ez is ugyanolyan fontos része annak, hogy vigyázzunk magunkra és feltöltődjünk. Tudom, hogy szülőként nagyon fontos feltöltenünk az érzelmi és energiaraktárainkat, ennek ellenére nehezen tudok elszakadni Samutól. Van akinek az énidő, egyedüllétre való igény kielégítése megy jobban, van akinek a folyamatos személyes határok szabása. Azonban, ha elhatároztuk, hogy elindulunk az úton és tudatosan odafigyelünk magunkra, akkor már egy óriási lépést sikerült tennünk afelé, hogy kiegyensúlyozott, jó szülők legyünk.

Természetesen lesznek kompromisszumok és ritka lesz, amikor mindenki teljes mértékben jól érzi magát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy legjobban úgy tudunk gondoskodni a családról, ha a saját lelki világunk rendben van. Ha fel vannak töltve a tartalékaink és nem a kiégés, depresszió határán mozgunk.

Akkor tudjuk a legjobb formánkat hozni és a legjobb példát mutatni a gyerekeinknek, ha odafigyelünk a belső hangunkra és ha azt súgja lassíts, akkor álljunk meg egy pillanatra és vegyünk egy mély levegőt.

Akkor tudunk jó szülők lenni, ha testileg és lelkileg is egészségesek vagyunk, hogy gondoskodni tudjunk a családunkról. Csakis akkor tudunk figyelmes és megértő gyerekeket nevelni, ha a saját példánkon is látják a valóságot, az emberi szükségletek és igények természetét.

Hivatkozás:

1. Roskam, I., Raes, M. E., & Mikolajczak, M. (2017). Exhausted parents: development and preliminary validation of the parental burnout inventory. Frontiers in psychology, 8, 163.
2. Lansbury, J. (2014). Elevating child care: A Guide to respectful parenting. Janet Lansbury.
3. Gerber, M., & Johnson, A. (1998). Your Self-Confident Baby: How to Encourage Your Child’s Natural Abilities from the Very Start. John Wiley and Sons, Inc., Professional, Reference and Trade Group, 605 Third Avenue, New York, NY 10158-0012.
4. Davies, S. (2019). The Montessori Toddler: A Parent’s Guide to Raising a Curious and Responsible Human Being. Workman Publishing Company.
5. Delahooke, M. (2019). Beyond Behaviors: Using Brain Science and Compassion to Understand and Solve Children’s Behavioral Challenges. PESI Publishing and Media.