Sokszor ismételgetjük ugyanazokat a mondatokat, amelyekre már mi sem figyelünk igazán, csak reflexből mondjuk őket. Utána hirtelen negatív tónusban, ingerülten kezdünk beszélni a gyerekekkel anélkül, hogy tudatosodna bennünk és nem értjük miért nem hallgat ránk a gyerek. Néhány apró változtatással (és odafigyeléssel, gyakorlással) elérhetjük, hogy a gyerekeink együttműködjenek velünk, figyeljenek ránk és összességében hatékonyabb és pozitívabb legyen a kommunikációnk.

A gyerekek tükröt tartanak elénk. A viselkedésük nagyon nagy részben a mi hozzáállásunkat és mozzanatainkat tükrözik. Fontos, hogy jó példát mutassunk, amit szívesen látunk vissza.

Hagyjuk el a rongyosra használt, célt nem érő mondatokat és helyette fogalmazzunk gyengéden, együttérzően és kicsit másképp, mint ahogy általában szoktunk. Ha gyakran ismételgetjük magunkat, a gyerekek figyelme kiszűri a mondatokat és egyszerűen meg sem fogják hallani, amikor szólunk.

1. Fogalmazzunk konkrétan

„Óvatosan”, „Le fogsz esni onnan” és hasonló túl gyakran használt, általános variációk helyett mindig az adott cselekvésre koncentráljunk és próbáljuk meg finoman figyelmeztetni a gyereket a körülményekről.

Például:
„Nagyon magasan vagy” – ezzel figyelmeztetjük, hogy megütheti magát, ha leesik és egyben lehetőséget adunk neki, hogy óvatosan lemásszon a magasból (természetesen végig legyünk résen)
„Csúszós a padló, kicsit lassabban menj”

2. Csak akkor szóljunk, ha muszáj

Az előző példa mondatokat sokszor reflexszerűen használjuk, amit a gyerekek figyelme nagyon gyorsan megtanul kiszűrni. Nem véletlenül, hiszen sokszor a nagyon apró küszöbnél is óvatosságra intjük őket vagy csak úgy odaszólunk, hogy lassabban közlekedjenek, amikor ők úgy ítélik meg nincs veszély.

Ennek az a hátránya, hogy a valódi veszélyes helyzeteket nem tudják megkülönböztetni a szokásos reflex mondatainktól. Vagy abban az esetben, ha valódi vészhelyzetben rémülten kiabáljuk, hogy „Óvatosan!”, megijed a gyerek és lefagy, esetleg rémülten futni kezd felénk.

Tartalékoljuk az ilyen mondatainkat és akkor használjuk őket, amikor tényleg érdemes.

3. Mondjuk el (kedvesen) milyen viselkedést szeretnénk látni tőlük és ne arra hívjuk fel a figyelmet, ami tiltott

„Ne kiabálj!”, „Ne ugrálj az ágyon!” helyett

„Tudnál kicsit suttogva beszélni?”
„Ha ugrálni szeretnél, légyszi a földön csináld. Az ágyon feküdni vagy ülni szabad.”

A gyerekek gyakran próbálgatják a saját hangjukat, néha tesztelik a környezet reakcióját és nem feltétlenül bosszantani szeretnének minket.

Az egészséges gyerek sokat mozog és mindenre kíváncsi, ezt ne feledjük! Egyes tevékenységekkel (ugrálás, dobálás) a testük határait próbálgatják vagy épp új mutatványt tanulnak.

Ahelyett, hogy teljesen megtiltanánk a próbálkozásaikat, amikor csak lehet, irányítsuk át őket hasonló, de nem veszélyes (vagy megengedett) tevékenységhez.

4. Legyen választási lehetőségük

„Indulj kezet mosni, már háromszor szóltam!” helyett

„Ha végeztél azzal, amit csinálsz, akkor menjünk kezet mosni”
„Jössz egyedül vagy vigyelek inkább?”
„Bemászol egyedül az autósülésbe vagy segítsek?”

Ovis vagy kisiskolás korban is működik, ha megadjuk a választás lehetőségét. Kérdezzük meg, hogy szeretnék-e egyedül csinálni vagy segítsünk inkább. Legyünk kreatívak!

Olyan választást adjunk, amiben a cél minden esetben ugyanaz, de lehetőségük van eldönteni a kivitelezés módját.
Fontos, hogy tényleg választhassanak, tehát figyeljünk rájuk, hogy ne lombozzuk le az önállósági törekvéseiket és türelemmel várjuk meg, amíg véghez viszik.

5. Adjunk időt

„Indulunk haza”, „Köszönj el és menjünk” helyett figyelmeztessük őket az indulás előtt, esetleg adjunk választási lehetőséget.

„5 perc múlva indulunk haza, most még játszhatsz kicsit.”
„Most szeretnél indulni vagy 5 perc múlva?”

Ha derült égből villámcsapásként éri a hír, hogy haza kell menni, azt lehet nem veszi olyan jó néven. Azonban, ha van ideje felkészülni, befejezni, amivel éppen játszott, akkor nagyobb esély van a teljes kiakadás nélküli indulásra.

Az én tapasztalatom azt mutatja, hogy az 5-10 perc lejárta után szólnom sem kell, magától jön a gyerek, hogy befejezte és indulhatunk haza.

A rettegett kézmosás is ilyen egyszerűen megoldható. Ha időt adunk a (jelenleg 22 hónapos) totyogónknak és megbeszéljük vele, hogy ha végzett, jöjjön kezet mosni, akkor minden egyes alkalommal 1-2 percen belül, de néha azonnal lerakja a játékot és már jön is. Aki nem hiszi, járjon utána! 🙂

6. Ne tiltsunk érzelmeket!

„Ne sírj, hagyd abba a sírást!” helyett kérdezzük meg mi a baj.

„Jól vagy? Mi történt?”

Kortól függetlenül, mindenki pozitívan reagál arra, ha nyitottan és tabuk nélkül kezeljük az érzelmek territóriumát.

Valódi érdeklődéssel forduljunk a gyerek felé, egy másodpercig gondolkodjunk el mi lehet a gond és akármilyen nehéz is, hisz úgy érezzük mindenki minket néz, nyilvános helyen is próbáljuk „lazán kezelni”.

A gyerekek nagyon jól reagálnak, ha azt érzik, hogy bármikor nyugodtan sírhatnak és kinyilváníthatják az érzelmeiket.

Nagyon pici babáknál a sírás, nyöszörgés kommunikáció, tekintsünk rá így. Ne fojtsuk beléjük, hanem válaszoljunk, kérdezzünk vissza.

Totyogóknál a szélsőséges érzelmek jelenléte és heves kimutatása természetes, de sokszor figyelemfelhívás is lehet. Ez akkor alakul ki, ha látják, hogy a sírás/kiabálás erős érzelmet vált ki a szülőből.

Nem érdemes megjátszani, hogy túlzottan érdeklődünk, annak reményében, hogy hamarabb abbahagyja, de az sem jó, ha ignorálni próbáljuk.

Hogyan kezeljük a dühkitöréseket, kiabálást?

A természetesség és őszinte kommunikáció a kulcs:

– Érdekel miért sírsz vagy miért kiabálsz.
– Elhiszem, hogy rossz érzés, ha beütöd a fejed.
– Szerettél volna mondani valamit, miközben telefonáltam és nem figyeltem rád. Most itt vagyok és meghallgatom.
– Zavar téged, hogy a felnőttek beszélgetnek és nem érted miről, te is szeretnél részese lenni.

A fentiekhez hasonló magyarázatok lehetnek és legyenek a fejünkben és ezek alapján elmondhatjuk nekik amit látunk vagy gondolunk.

Üljünk le a gyerek mellé a földre:

Az a pár pillanat, amíg elhelyezkedünk mellettük elég is lehet arra, hogy a szülőnek segítsen felvenni a gyerek perspektíváját, ugyanakkor a gyereknek is segít kicsit kimozdulni a negatív spirálból, hiszen látja, hogy érdeklődünk és törődünk vele.

Mondjuk el, mit látunk:

„Látom, hogy mérges vagy”
„Úgy látom nagyon rosszul érzed magad. Mi a baj?”
„Hallom, hogy nagyon szeretnél még bubikat fújni, de megbeszéltük, hogy ez lesz az utolsó és most indulnunk kell. Segítsek vagy jössz egyedül?”

A totyogók szélsőséges érzelmeket élnek meg, de nincs még jelen az a nyelvi képesség, amivel kifejezhetnék ezt (akár a külvilág, akár önmaguk számára). Ezért nagyon hasznos, ha a szülő képes empátiával reagálni ilyen helyzetekben. Ebben a korban kétség kívül mi vagyunk számukra a kapocs a külvilág és a belső világuk között.

Segítsünk nekik értelmezni és megérteni a világot, de ugyanerre a tanító és elfogadó segítségre van szükségük akkor is, amikor a belső (érzelmi) világukat igyekeznek megérteni.

Útravaló +1 tipp

Sok gyakorlást igényel, hogy a fenti mondatokat természetesen és hatásosan tudjuk alkalmazni, azonban megéri. Amikor a gyerek érzi, hogy partnerként kezeljük, sokkal együttműködőbb lesz és a szokásos hatalmi harcok átalakulnak kommunikációvá.

Azonban ne feledjük el, hogy az éhség, fáradtság, egyéb erős testi érzetek „kizökkenthetik” a gyerekeket. Amikor felborul az egyensúly és elborítja az elmét a fekete köd, akkor a szimpla mondatok (akármilyen kedvesek) nem hatnak.

Ilyenkor szükség van egy határozott szülőre, aki továbbra is kedvesen és empatikusan, de fizikailag egyre jobban bevonódva részt tud venni a kommunikációban.

Sokszor szükség van arra, hogy közbelépjünk és a kezünkkel megállítsuk őket, ha olyan dolgot csinálnak, amit nem szabad. Ha túlságosan fáradtak és elvetik magukat a játszótéren, valószínűleg már nem lesz elég, ha választási lehetőséget kapnak az indulás idejét tekintve. Ilyenkor kedvesen lépjünk közbe és segítsünk nekik kilépni a szituációból.

A totyogók érzelmi világát nehéz kiismerni, erről itt írtam bővebben, további hasznos tippeket pedig ebben a népszerű cikkben találsz.