A szülő fejlődése: önmagunk nevelése!
Nagy felelősség szülőnek lenni. Nehéz minden társadalmi szokást megtanítani a gyermekünknek. Nehéz megtanítani önállóan enni, inni, öltözködni, nehéz napi százszor elmondani, hogy ossza meg a játékait, legyen kedves. Ebben a cikkben elárulok egy titkot, amitől mindezek könnyebben mennek és egyben “jobb szülők lehetünk”. Ez egyrészről óriási terhet vesz le a szülők válláról, ugyanakkor sokakat elgondolkodtat.
Elsősorban neveljük saját magunkat
Érdemes egy pillanatra megállni és belegondolni, hogy mekkora súlya van a szülőségnek, mindazon túl, hogy “életben kell tartanunk őket”. A gyermeknek a szülő jelenti a mindenét, felnéz rá, utánozza, megbízik benne.
A gyerekek minden egyes másodpercben figyelnek és tanulnak rólunk és tőlünk. Utánozzák a mimikánkat, mozdulatainkat, mondatainkat. Ez a tudás életre szól.
Ha a gyermekeinkkel egy mélyebb szinten szeretnénk kapcsolódni, ahol felismerjük a problémáiknak és viselkedésüknek a valódi forrását, akkor elengedhetetlen, hogy először saját magunkat ismerjük meg.
Tanulnunk kell a saját gyengeségeinkről, hiányosságainkról, erősségeinkről. Tudnunk kell, hogy minden mozdulatunkkal és mondatunkkal tanítjuk őket a világról és saját magukról.
“Amit a szülő tanít, az saját maga, annak a modellje, hogy mi emberi. Tanít az érzelmei, a reakciói, az arckifejezései és a viselkedése által. Ezek a valódi dolgok, a szülőknek tisztában kell lenniük azzal, hogy ezekkel miként hatnak a gyermekre. Engedd meg, hogy megismerjen, ezáltal könnyebb lehet számára saját maga megismerése is!” /Magda Gerber/
Fontos tudnunk, hogy nem taníthatjuk szeretetről, kedvességről a gyerekeket, ha nem mutatunk példát.
Az, hogy kik vagyunk, felülírja, mit mondunk
Nem elég mondanunk. Ahhoz, hogy igazán mélyen és könnyedén tanuljon, példát kell mutatnunk.
Robin Einzing szavaival élve: “A gyermek háromféleképpen tanul: példából, példából és példából.”
De van még egy fontos összetevő. A példa sem lesz elég hatásos, ha nem autentikus, ha csak megjátsszuk.
Ha tehát azt szeretnéd, hogy a gyermek megtanulja szabályozni az érzelmeit, ne legyenek dühkitörései → Kezdd azzal, hogy a saját érzelmi állapotodra fókuszálsz. Kezeld az érzelmeidet, tanulj légzés technikákat, tanulj meg nyugodt maradni a stresszes helyzetekben!
Ha szeretnéd, hogy a gyermek illedelmes és tisztelettudó legyen → Válogasd meg a szavaidat, figyelj oda a hangnemre, a testtartásra.
Hogyan legyen nagylelkű, bőkezű, kedves? → Mutasd az utat! Figyelj oda a környezetedben élőkre, legyél nagylelkű a gyermekeddel és a pároddal.
Tipp: Inkább ne mondd, hogy kérjen bocsánatot.
Tedd fel magadnak a kérdést: egy felnőttet, például a párodat emlékeztetnéd arra, hogy köszönje meg a vacsorát a barátoknak? Valószínűleg nem, hiszen lekicsinylő lenne, minden szempár rá szegeződne és mindenki rosszul érezné magát.
Egy gyermekkel miért tesszük ugyanezt, mondván, hogy csak tanítjuk, hogy ez jó tanuló példa? A kisgyermek sokszor nem ismeri fel a szituációt, nem érti miért kellene megköszönnie, de egyből zavarba jön, ha mindenki “teljesítményt” vár tőle.
Dackorszakban ehhez hozzájön még, hogy a gyermek szeret ellentmondani a szülőnek. Ha arra kérjük, mondja fehér, ő biztosan azt mondja: fekete. Ez így van rendjén. Minél jobban küzdünk ellene, annál tovább tart. Ha azt mondjuk siessen, biztosan a lehető leglassabban sétál.
“Kérj bocsánatot a testvéredtől!” – utasítjuk, hogy érezzen egy adott dolgot. Hisz épp az a lényege a bocsánat kérésnek, hogy belülről jön, hogy az illető tényleg megbánta, amit tett. Ezekkel a mondatokkal azt tanulja meg a gyerek, hogy minél előbb kimondja: “bocsánat”, annál hamarabb mehet tovább a dolgára. Nem gondol bele, automatikusan kimondja.
Ehelyett, ha úgy gondoljuk megbántott valakit, kérjünk helyette bocsánatot mi magunk. Ezzel empátiát tanítunk és azt, hogyan tudja kifejezni az együttérzését. Legközelebb, ha bánt valakit és ez eszébe jut, biztosan magától mondja majd és őszintén, ami a legfontosabb.
Útravaló
Tudom, ijesztő. Nem elég mondani, nem elég mutatni, el kell hinni és keményen dolgozni kell magunkon, hogy hitelesen és őszintén tudjuk őket tanítani az igazán fontos dolgokról.
A jó hír viszont az, hogy soha nem késő változtatni. A gyermek azt is látja és megtanulja, amikor a szülő képes felülkerekedni saját félelmein, gyengeségein, és elkezd változtatni.
Látja, hogy nem vagyunk tökéletesek. De ez baj? Épp ellenkezőleg. Tökéletes szülő gyermekének lenni rémálom. Ha túl magas a mérce, azt eleve lehetetlen felérni és félúton feladják.
A cél, hogy megmutassuk nekik az emberi oldalunkat is. Merjük elismerni, ha tévedünk vagy hibázunk, merjük elismerni, hogy újabb tudás birtokában mást gondolunk a világról és mutassuk meg, hogy képesek vagyunk változásra, ahogy ők is képesek lesznek erre.
Oszd meg saját véleményed