Nevelés

Ezért kiabálsz a gyerekkel? – Így szokj le róla

Olvasási idő: 3 perc

Amikor elképzeljük, hogy milyen szülők leszünk, sosem gondoljuk, hogy kiabálni fogunk, aztán valahogy mégis megtörténik. Nem készülünk rá, de egyszer csak elkeseredettségünkben nem tudunk más módszerhez nyúlni, mert a gyerek nem hallgat ránk, nem figyel és úgy érezzük nincs más eszközünk. A kiabálás aztán valahogy egyre inkább része lesz a napjainknak és mindenki hozzászokik, hogy anya/apa kiabál, a gyerek meg általában egyre inkább elengedi a füle mellett és megszokja. Sajnos nagyon könnyű beleesni ebbe a negatív ciklusba, amiből a gyerek korától függetlenül, nagyon nehéz kiszállni.

Manapság a szülők mintha a “rabjai” lennének a kiabálásnak. Szerencsére egyre többen elfogadják, hogy a gyerek fizikai bántalmazása káros és a szülők igyekeznek nagyon is kerülni ezt a fajta fenyítést. Mégis az látszik, hogy nem elég, hogy leszámolunk az előttünk lévő generációk káros nevelési szokásaival, alternatívákat is kell tanulnunk.

A mai szülők szeretnék maguk mögött hagyni a tekintélyelvű, erős eszközökkel való fegyelmezést, de sokszor nem tudják, hogyan érjék el, hogy a gyerek figyeljen rájuk, hallgasson rájuk.

A kiabáló szülők sokszor keményen dolgoznak azért, hogy gyengéd eszközökkel, szerető közegben neveljék a gyerekeiket. Legtöbbször azonban a neveléssel járó frusztráció elbizonytalanítja őket a módszer helyességében, megkérdőjelezik, hogy valóban jó-e ez az irány. Hiszen a gyerek, akármennyire igyekeznek is megérteni, csak rohangál és kiabál, elveszíti a fejét, nem hallgat rájuk, és úgy viselkedik, mint az “összes többi gyerek”.

Ezért kétségbeesésükben kiabálni kezdenek, ami rövid távon lehet, hogy megoldja a problémákat, hiszen a gyerek megszeppen és riadalmában teljesíti a kérésüket. 

Hosszú távon azonban, egyre immunisabbá válik rá, egyre jobban megtanulja figyelmen kívül hagyni. Ezzel párhuzamosan viszont, a gyerekben gyűlik a feszültség és az agresszió.

hogyan alakul át az “én soha nem fogok kiabálni a gyerekkel” szülő olyanná, aki néha teljesen elveszíti a fejét?

Mindezt nagyban befolyásolja az adott élethelyzetünk és az, hogyan látjuk a gyerek viselkedését, mit gondolunk róla.

Nem a gyermekközpontú, gyengéd nevelési módszerekkel van gond. Esetleg azzal, hogy néha elfelejtjük, hogy határok minden gyereknek kellenek és ezeket a határokat nem csak erővel és kiabálással (sőt, inkább ezek ellenére) lehet kialakítani.

A határok kialakításával és gyengéd fegyelemezéssel kapcsolatban itt írtam bővebben:
“Mit tegyünk, hogy szót fogadjon?”
“Dackorszak túlélőkészlet – Ha nem figyel a gyerek”
“Nehéz időszakok kicsikkel: Nyugtató szülőknek”

Velünk kezdődik

1. Jellemző, hogy kiabál a leterhelt szülő, akinek kevés segítsége van a ház körül vagy a gyerek körüli teendőkkel, óvodai, iskolai programok és különórák szervezésével. 

A frusztráció, fáradtság, érzelmi kimerültség egyszerűen oda vezet, hogy nagyon nehezen vagy néha alig tud uralkodni az indulatain. 

2. Máskor, a gyerek egy-egy viselkedése instant negatív választ (sokszor kiabálást) vált ki a szülőből. Ezek olyan viselkedések, amelyek mintha megnyomnának nálunk egy vészjelző gombot, azonnal “triggerelnek” és gondolkodás nélkül kiabálunk. Egyeseknél ez a viselkedés a tiszteletlenség, vagy amikor a gyerek elenged a füle mellett dolgokat, nem fogad szót, pimaszkodik. 

Ebben az esetben fontos mélyen magunkba nézni és elgondolkodni a gyerek felé állított elvárásainkon és a gyerek korához mért, kognitív érettségi szintjén. Hogy képes-e teljesíteni (egyedül, pusztán szóbeli kérésre) az általunk várt feladatokat vagy több segítségre van szüksége részünkről?

3. A másik, nagyon fontos tényező, amin érdemes elgondolkodnunk: Hogy hogyan látjuk a gyerek viselkedését? Rosszalkodásnak, csínytevésnek fogjuk fel, vagy képesek vagyunk olyannak látni a gyerekünket, aki az agyi kontroll funkciói éretlensége miatt néha képtelen szabályoznia magát, de minden esetben a magától telhető legtöbbet próbálja kihozni a helyzetből és igyekszik jól viselkedni?

Legtöbbször a szülőknek magasak az elvárásai ilyen szempontból. Nem arra gondolok, hogy a gyerek képes-e egyedül felöltözni vagy fogat mosni, hanem arra, hogy például egy 3-4-5 évestől elvárható-e, hogy ne omoljon össze időről időre, valami számunkra apróságnak tűnő dolgon. Vagy képesek-e arra, hogy maguktól abbahagyják, amivel éppen elmélyülten foglalkoznak és leüljenek vacsorázni. 

A gyerekeknek több fizikai segítségre van szüksége részünkről, mint gondolnánk. A szóbeli felszólítás vagy utasítás legtöbbször nem elég.

Hogyan szokjunk le a kiabálásról?

  • Gondoskodnunk kell a saját testi és lelki egészségünkről.

    Enélkül sajnos nem megy. A leterhelt szülőnek segítségre van szüksége.

  • Ismerjük meg a gyerekek viselkedése mögött rejlő mélyebb okokat és legyünk együttérzőek.

    Nagyon sok esetben pusztán az is előrelépést jelent, ha tájékozódunk azzal kapcsolatban, hogy a gyerek korához képest milyen szintű feladatok elvárhatóak. 

  • Ne menjünk bele fölösleges hatalmi harcokba.

    Állítsunk egyértelmű határokat és egyszerűen, érthetően fogalmazzuk meg az elvárásokat. Gugoljunk le hozzá, nézzünk a szemébe.

    Adhatunk neki választási lehetőséget is, keretek között (pl. most menjünk fürödni vagy 5 perc múlva?). Ha valami miatt ezek után sem tud együttműködni (túl fáradt), akkor segítsünk neki a testünkkel is, fogjuk a kezét vagy emeljük fel és vigyük kézben.

  • Mutassunk példát és gyakoroljunk sokat.

    Ahhoz, hogy a családban harmónia és béke uralkodjon és egy olyan közeg alakuljon ki, ahol a gyerek is szívesen együttműködik és “szót fogad”, szükség van érzelemszabályozásra a szülő részéről is.

    Mielőtt elveszítenénk a fejünket, jusson eszünkbe, hogy ez egy remek alkalom arra, hogy megtanítsam a gyerekemnek, hogyan érdemes viselkedni ilyen helyzetekben.

    Mondjuk ki hangosan, hogy “Érzem, hogy kezd elfogyni a türelmem. Nagyon nem szeretem ezt az érzést és nem akarok kiabálni veled. Megpróbálok megnyugodni. Veszek néhány mély levegőt és igyekszem halkan beszélni.”

    Folytathatjuk az adott problémaforrás megoldásával: “Szeretném, ha együtt megoldanánk a helyzetet, hogy el tudjunk indulni az oviba. Szeretnéd egyedül felvenni a cipődet vagy segítsek?”

    Ezekben a helyzetekben nagyon jól működik, ha nem a “rossz zsaru” nézőpontját vesszük fel, hanem igyekszünk együttérzően, proaktívan orvosolni a problémát. 

Oszd meg saját véleményed