Annak ellenére, hogy a gyerekeink minden nap megjutalmaznak minket egy csomó cukisággal, sokszor idegtépő feladat a nevelésük. Nincs tökéletes szülő, ez tény. Azonban igyekezni érdemes és kell is, hogy a legjobbat tudjuk kihozni magunkból még egy nehéz időszakban is. Kisgyerekes szülőként megéri azon dolgozni, hogy minél kevesebbszer veszítsük el a türelmünket, egyre kevesebbet kiabáljunk. De mégis, hogyan? Mi az, ami segít lenyugodni és építi a szülő-gyerek kapcsolatot és mi az, ami csak ront a helyzeten és eltávolítja egymástól a feleket?

Számomra a gyereknevelés egyfajta végtelenített önismereti tréning, amiben minden nap azon dolgozom, hogyan lehetnék még eggyel türelmesebb és megértőbb. Hogyan tudok úgy reagálni a stresszes helyzetekre, hogy a gyerekek lelke, így a sajátom is nyugodt maradhasson.

Alapvetően higgadt és kiegyensúlyozott vagyok, de a nehéz napokon bizony nálam is szakad a cérna. Nem vagyok rá büszke, de én is kiabáltam már a gyerekemmel (pedig korábban soha senkivel). Szerencsére nem minden nehéz nap kiabálós, de nekem már attól is lelkiismeretfurdalásom lesz, ha kicsit felkapom a vizet és nem veszem figyelembe, hogy a nagyobb (akivel mostanában sokszor nehezebb) még csak 2 éves és valószínűleg nem azért csinálta amit csinált, hogy engem bosszantson.

Nincs rossz gyerek

Sokszor nehéz elhinni, és a stresszes helyzetekben ritkán jut eszünkbe, hogy a kisgyerekek tényleg nem azért csinálnak rosszaságokat, hogy minket idegesítsenek.

Főleg, ha az a bizonyos sunyi mosoly van az arcukon. Ezt korábban sok cikkemben írtam, de nagyon röviden összefoglalva: az a bizonyos „ugye láttad, amit most csináltam és ugye ezt nem szabadna” mosoly valójában minden, csak nem akaratlagos a részükről.

Lehet a fáradtság, éhség, frusztráció jele és az is lehet, hogy a figyelmünkre, kis extra szeretetre vágynak. A kicsik nem tudják, hogy mi a konkrét problémájuk, csak annyit éreznek, hogy valami baj van belül és automatikus módon így kommunikálják a szülő felé. Így próbálják enyhíteni a saját belső feszültségüket, egyfajta segélykiáltás ez részükről.

Ők ilyen helyzetekben belső diszkomfortot éreznek, érzik, hogy valami nincs rendben, de nincs kommunikációs eszközük ahhoz, hogy tudtunkra adják. Ezért mindegy milyen áron, de megoldják (legtöbbször csínytevésekkel), hogy rájuk figyeljünk. Így kérnek segítséget.

A gyerekek korától függetlenül, szülőként fontos, hogy higgadtak tudjunk maradni ilyen szituációkban és meglássuk a probléma valódi okát, hogy segíteni tudjunk a gyereknek. Ez egyaránt fontos akkor, ha 2 évesről, vagy, ha tinédzserről gondoskodunk.

Énidő fontossága

Korábbi cikkemben részletesen írtam arról, hogy csakis akkor tudunk jó szülők lenni, ha időnként fel tudunk töltődni. Akkor tudunk adni magunkból, ha van miből. Szakítsunk időt arra, hogy napi vagy legalább heti szinten csakis magunkkal foglalkozzunk.

Tudatosítsuk az érzelmeinket

Nekem sokat tud segíteni, ha robbanás előtt hangosan kimondom a bennem fortyogó érzelmeket. Ez miért is jó? A pár másodperc, amíg megfogalmazom az érzést abban segít, hogy kicsit eltávolodjak a problémától és arra fókuszáljak, ami bennem zajlik. Másrészt a gyereknek is jó, mert tanul az érzelmekről.

Például amikor a totyogóm századszor is becsapja a szekrényajtót, mert éppen a csapódást és az általa okozott zajszinteket teszteli, akkor én azt mondom „fúúú de frusztrált vagyok”. Igen, röhejesen hangzik, de működik.

Épp annyi időt nyerek ezzel a rövid mondattal, hogy kicsit összeszedjem magam és meglássam, hogy ő csak tanul. Néha eszembe jut ilyenkor, hogy már régen evett vagy ivott és még nem mindig ismeri fel az éhségérzetet és nem érti mi a problémája.

Előlegezzünk bizalmat

Ha az a látvány fogad minket, hogy a nappali közepén egy kupac homokot lapátol a gyerek (gondolom ehhez hasonló nem csak velünk fordult elő), akármilyen nehéz is, ne szidjuk le azonnal, hiszen nem tudjuk mi volt a valódi célja.

Persze érdemes a gyerek korát is figyelembe venni, de kisebbeknél mindenképp igaz, hogy az ilyen szürreális helyzeteket is a tanulás és kíváncsiság generálja elsősorban.

Ha megpróbálunk alapból jót feltételezni róluk, akkor idővel automatikusan is eszünkbe fog jutni, hogy „Aha, ezt most csak azért csinálja, mert épp a precíz szállítást, pakolást gyakorolja (és nem is gondolta volna, hogy a kinti játékok nem bentre valók)”.

A gyerekek alapból nem rosszak és nem az a céljuk, hogy minket bosszantsanak. Olyanok, mint kis szórakozott tudósok, akiknek a legfontosabb feladata, hogy a körülöttük lévő világot megértsék, a mindennapi fura szabályok pedig mellékesek.

Jusson eszünkbe mindig, hogy a mi feladatunk az, hogy vigyázzunk rájuk és segítsük őket, úgy, hogy megtarthassák a kíváncsiságukat, kísérletező kedvüket és tudásvágyukat.

Mit ne tegyünk, ha bosszant a gyerek?

Büntetés

A pszichológia fejlődése szerencsére már jó ideje rámutatott, hogy a büntetés nem segíti a gyerek tanulását. Azt bizonyára sokan elfogadják, hogy a kemény, főleg fizikai büntetés negatív hatással van a gyerekek fejlődésére.

Az apróbb büntetésekről is kiderült, hogy nem sokra megyünk velük, legyen szó totyogóról vagy tinédzserről.

Ideig-óráig úgy tűnhet, hogy hatásos, ha a szobájába küldjük a gyereket vagy elveszünk tőle valamit, ami számára értékes, azonban néhány alkalom után erejét veszti ez a „tanítási módszer”, nem mellesleg eltávolítja egymástól a szülőt és a gyereket.

Biztosan mindenkinek van arról emléke, hogy mit érzett, amikor a szülei megbüntették gyerekkorában. A gyerek ilyenkor nem azon gondolkodik, hogy mit csinált rosszul vagy milyen kárt okozott.

Az egyetlen ami érdekli saját maga, hogy ő most rosszul érzi magát, igazságtalanul bántak vele a szülei. Ilyenkor a szülő-gyerek kapcsolat károsodik.

Ha ezt a módszert a szülő gyakran használja egyre csak távolodni fognak egymástól és a szülő eredeti üzenete teljesen elvész.

Ebbe a kategóriába tartozik a testi és érzelmi bántalmazás is és az is, ha a szülő megfosztja a gyereket egy számára kedves tárgytól vagy a szobájába küldi. Habár az első kettőnek sokkal súlyosabb következményei is lehetnek amellett, hogy a gyermek és szülő eltávolodik egymástól.

Ha a szülő a szobájába küldi a gyereket, hogy az nyugodjon le, a kisgyerek azt úgy érzékeli, hogy a szülő nem szereti őt, ha „rosszul viselkedik”. Hiszen eltávolítja saját magától, áttételesen, de a gyermek szemében ezáltal megfosztja a szeretetétől.

A baj az, hogy a gyerek nem tud jól viselkedni, ha nem érzi, hogy a szülő minden körülmények között szereti és támogatja őt.

Elindul az ördögi kör: ha nem figyelünk, a gyereket mi és a környezete is megbélyegezzük „rossz gyereknek”, holott az egész ott indult, hogy a gyerek természetéből adódóan kíváncsiskodott, pörgött ezerrel, a szülőnek pedig rossz napja volt.

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy egy „apró büntetéssel” örökre megváltozik a kapcsolatunk és a gyerek eltávolodik tőlünk. Azért érdemes kerülni a fenyítést, mert könnyen szokásunkká válhat, ami viszont nem tesz jót a szereteten alapuló, erős szülő-gyerek köteléknek.

Útravaló

A nehéz időszakok áthidalása érdekében először fel kell ismernünk a problémát, elfogadni, hogy “baj van”. Sok energia és sokszor idő befektetésével orvosolható. Én azt vallom, hogy a történések kielemzésével, átbeszélésével és a módszerek tudatosításával könnyen átvészelhető egy-egy ilyen periódus.

Tökéletes szülő, tökéletes család nem létezik. Mindenhol vannak megpróbáltatások, amikor az egész családnak alkalmazkodnia kell. Ez a szülőket is megviselheti, ami miatt kicsit nehezebben látjuk a kiutat. A jó hír azonban, hogy van kiút és nagyon nagy eséllyel minden csak átmeneti.

Bízom benne, hogy a fenti praktikák irányt tudnak mutatni egy megpróbáltató időszakban, amikor belülről nézve kicsit nehezebb a gyerek szemüvegén keresztül szemlélni és szülőként teljesen elveszünk a mindennapok fáradalmaiban.