Képzeld el a következő helyzetet: Egy hosszú, fárasztó nap után a család hazaérkezik az ovis gyerekkel. A szülők csupán 10 percre szeretnének leülni a kanapéra, mielőtt elkezdődik a vacsora készítés, esti rutin és -mókuskerék. Közben megkérik a gyereket, hogy pakolja össze a szétdobált játékait, mire az ledobja magát a földre és ellenkezik vagy teljesen ignorálja a szülő kérését.

Erre a felfokozott feszültség miatt legtöbbször a szülő még frusztráltabbá válik, őt is elsodorják az érzelmek és elveszíti a fejét. A gyerekre kiabál és a szobájába küldi.

Ezekben a helyzetekben különösen nehéz megőrizni a nyugalmat. Ilyenkor hiába számolunk tízig, az nem elég, olyan, mintha az érzelemszabályozási stratégiák kimerültek volna.

Mi akadályozza az önszabályozást?

Amíg nem távolodunk el a helyzettől, addig egyre csak fokozódik bennünk a feszültség. Lehetőséget adunk a gyerekkel való vita folytatására, belemegyünk a hatalmi harcokba és óvodás szintjén érvelünk vele. 

Pusztán azért, mert túlterhelődött az ő éretlen homloklebenye is (az az agyterület, amely az érzelmi kontrollért, impulzusok gátlásáért és racionalitásért felel), és a mi, ugyan érett, de szintén túlterhelt homloklebenyünk sem tud már megbirkózni a stressz mértékével.

Tarts szünetet!

Amikor azt érzed, hogy türelmetlen vagy és hamarosan elveszíted a fejed, tarts szünetet! Menj ki a szobából, távolodj el fizikailag is a helyzettől!

Persze a legjobb, ha még a gyerekhez intézett kérés előtt mérlegre tudjuk tenni, hogy vajon a gyerek van-e annyira szabályozott állapotban, hogy teljesíteni tudja a kérésünket vagy esetleg fölösleges összecsattanásnak és feszültségnek adunk-e táptalajt.

A szünet során előveheted a relaxációs technikáidat (például: légzés technikák, zenehallgatás, gyengéd mozdulatok) és gondold át, hogy az adott helyzetben, hogyan valósítható meg legkönnyebben a cél.

Legkönnyebb út alatt azt értem, hogy neked, szülőnek se okozzon nagyobb energia befektetést, mint szükséges (hiszen azt már tudjuk, hogy ezen a ponton nincs fölösleges energiád, türelmed) és a gyereket is igyekezz az érzelmi egyensúlyi állapotában tartani (neki is komfortos lehessen a megoldás és ne állíts túl magas elvárásokat felé, hiszen ő is csakugyan kimerült ezen a ponton).

Nehezített út például a sarokba állítás (azon túl, hogy eleve nem hatékony módszer és a gyerek lelki fejlődése szempontjából is káros lehet). Ilyenkor önszabályozás hiányában a gyerek nem tud a sarokban maradni, ellenkezik, ösztönösen keresi a szülő testi közelségét, pozitív kapcsolódásra vágyna (még akkor is, ha nem úgy tűnik elsőre), a szülő energiája viszont a hatalmi harccal megy el, azzal, hogy ott kell tartani a gyereket, magától távol – két ellentétes irány alakul ki. A helyzet káoszra van ítélve.

Hogyan oldjuk meg hatékonyan kiabálás nélkül?

1. Hagyd el az üres következményeket

• Amikor dühösen olyan fenyegetésekkel dobálózunk, amit utána nem fogunk számon kérni semmilyen formában és nem tudjuk támogatni a gyermeket annak betartásában (hiszen egyikre sincs kapacitásunk), akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem fog működni.
  
• Ne mondj olyat, ami nem fog megtörténni: “Amíg nem pakolsz össze nem kapsz vacsorát!” – Valószínűleg nem mennénk el idáig, ezért nem érdemes ilyen kijelentéseket tenni.
  
• A következményeket reális határokon belül és csakis akkor alkalmazzuk, amikor a szülő és gyermek is eléggé szabályozott állapotban van (testileg és érzelmileg is), illetve igyekezzünk a nevelési helyzetek 3-5%-ában használni.
  
  A fennmaradó helyzetekben támogató módszerekkel, a gyerek korának és képességeinek megfelelő eszközöket használjunk! Például játékosságot, mesélést és találjuk meg a közös hangot.

2. Állíts pozitív példát

• Elengedhetetlen a saját érzelmi reakciónk ismerete és önszabályozási technikák elsajátítása. A feszült helyzetekben a gyereknek látnia kell, hogy a felnőtteket nem sodorja el az erős érzelem, meg tudnak maradni a biztonságot adó háló szerepében.
  
  A gyerek önszabályozása tőlünk függ. Ha a felnőtt nyugodt, a gyerek előbb-utóbb átveszi a nyugalmát és közben a saját szabályozása is fejlődik – a nyugodt, érzelmileg stabil felnőtt az alapja a gyerek hatékony önszabályozásának.
  
  Amíg mi magunk nem tudunk nyugodtan reagálni a feszült helyzetekben, ezt a gyerekektől semmiképp sem szabad elvárni (és utána is csak reális keretek között).

3. Suttogj!

• A suttogás meggátolja, hogy kiabálj, segíthet a saját érzelmi szabályozásodban is. 

4. Emlékezz arra, hogy nem direkt csinálja!

• Te is elsodródsz néha az érzelmeiddel, ő ezt hatványozottan éli meg, sokkal éretlenebb az idegrendszere.
  
• Felnőttként a te feladatod de-eszkalálni a helyzetet. Minden esetben te fogod tudni tompítani a szituációt, nem szabad elvárni, hogy “összeszedje magát” – erre még nem képes egyedül.
  
• Ha nem tudja teljesíteni a kéréseidet, az azt jelenti: nagy eséllyel túl magasra teszed a lécet vagy nem hatékonyan kommunikálsz vele (nem a korának megfelelően).

5. Kérj segítséget!

• Mindez nem megy egyedül. Megfelelő szociális támogató háló nélkül a szölők túlságosan leterheltek ahhoz, hogy az agyuk tudatosságért felelős részével irányítsanak a nevelési helyzetekben.
  
• Ahogyan a gyerekek érzelmi egyensúlyára is igaz, akkor tudunk szabályozottan, nyugodtan reagálni, ha az összes testi és lelki szükségletünk kielégített (ez azt jelenti, hogy nem vagyunk éhesek, szomjasak, fáradtak, nem vagyunk betegek, nincs fizikai fájdalmunk, szociálisan nem vagyunk lemerülve és esetleg még az intellektuális igényeinkkel is tudunk foglalkozni).
  
• Nagyon egyedi megoldások születnek néha, családonként nagyon eltérő módokon, a lényeg, hogy a szülők is töltődhessenek, hisz anélkül nem tudnánk elég jól nevelni.
  
• Gondolkodj el, hogyan oldható meg mindez a ti családotokban?