Ebben a cikkben nem lesz szó arról, hogy állandóan beszéljünk hozzájuk, hogy minél több szót halljanak és azzal sem értek egyet, hogy kijavítsuk a kezdő beszélők próbálkozásait. Arról fogok írni, hogy mivel tudjuk segíteni a babák nyelvi fejlődését úgy, hogy közben nem romboljuk az önértékelésüket. A nyelv egy csodálatos eszköz a világ megismerésére, a közösséggel való kötődésre, információmegosztásra. A gyerekeknek erős belső motivációja van arra, hogy megértsék és gyakorolják a nyelvet, nem véletlen, hogy már magzati korban is érzékenyek a nyelv sajátosságaira. Azonban fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy nem a legjobb hozzáállás, ha fejleszteni próbáljuk a gyerekeket. A nyelvi fejlődés (is) egy természetes érés része, melyhez szülőként hozzátehetünk úgy, hogy közben a gyerek kíváncsisága, belső motivációja megmaradjon és ne állandó nyelvtan órának élje meg a napjait. Nézzük tehát mit értenek a babák és hogyan tudjuk kielégíteni a kíváncsiságukat és segíteni őket a nyelvtanulásban!

Dajkanyelv

Tudományos kutatások százával mutatták ki, hogy a dajkanyelv természetesen jön amikor babákhoz beszélünk és kultúrákon átívelően jelen van¹.

Sokan azonban nem tudják, hogy a dajkanyelv nem a gügyögést, túlzott cukiskodást és állandó mosolygást, csikizést takarja!

Dajkanyelv használatakor valóban magasabb a hangunk, megváltozik a hangszín, kicsit dallamosabbá válik a beszéd és az érzelmi színezet kissé túlzó lesz, lassabban beszélünk és egyszerűen fogalmazunk. Ezek segítik a nyelv tanulását, feltéve, hogy tényleg természetesen jön és nem játsszuk túl.

Nem hiszem, hogy a dajkanyelvet lehetne gyakorolni és nem is kell, anyáknál, apáknál és gyerekeknél is magától beindul, amikor babához beszélnek. Sőt azt is megfigyelték, hogy olyan emberek is dajkanyelven kezdenek kommunikálni, akiknek kevés tapasztalata van gyermekekkel².

Még egyszer kiemelném, hogy dajkanyelv alatt nem a túlzó, túl hangos, fejhangon gügyögést és nagyon lassú beszédet kell érteni.

Azonban az sem baj, ha az enyhén lassított, kicsit jobban hangsúlyozó beszédet sem érezzük magunkénak és nem jön természetesen. A legjobb, ha mindig autentikusak maradunk, így tudnak tőlünk legtöbbet tanulni. A gyerekek mérföldekről kiszimatolják, ha valaki nem hiteles és nem önmagát adja.

Hogyan segíti a nyelvtanulást a dajkanyelv? Anélkül is ugyanolyan jól tanulnának?

A lassú beszéd, szavak közötti hosszabb szünet, fontosabb szavak hangsúlyozása és leegyszerűsített mondatok segítik a szavak elkülönítését és felhívják a figyelmet a beszéd tárgyára³.

Kutatók szerint ezek a jellemzők a nyelvtanulás elején segítik a babákat. Ahogy idősödnek, egyre több szó ismeretével és egyre több nyelvi tapasztalattal gazdagodva, egyre jobban képesek lesznek arra, hogy a spontán beszédből is kiszűrjék az egyes szavakat és elraktározzák azokat a memóriájukban⁴.

Eredményeik továbbá kimutatták, hogy a nagyobb szókinccsel rendelkező fiatalabb gyerekek (ebben a kutatásban 21 hónaposok) spontán beszédből is ügyesen kiszűrték és megtanulták a szavakat. 27 hónapos korra pedig már egyáltalán nem függött a gyerekek szótanulása a dajkanyelvtől vagy spontán beszédtől, mindkettő esetében ugyanolyan jól tanultak új szavakat.

Ez azt is mutatja, hogy minél több általános nyelvi tapasztalattal rendelkeznek a gyerekek, annál kevésbé függnek a dajkanyelvtől.

Nehéz lenne vizsgálni, hogy dajkanyelv nélkül is ugyanolyan ütemben tanulnák-e a nyelvet, hiszen nem tudjuk biztosítani, hogy a kutatásban részt vevő gyerekek születéstől kezdve ne halljanak ilyen fajta beszédet. Olyannyira természetesen alkalmazza a legtöbb ember, hogy észre sem veszi.

Egyes szám első személy

A tapintatos, tiszteletteljes nevelés része, hogy a babára első naptól kezdve úgy tekintünk, mint fontos személyre, akinek saját gondolatai, preferenciái vannak, de még új ezen a világon és szüksége van ránk.

Engem nagyon elgondolkodtattak anno a RIE nevelés nyelvfejlődéssel kapcsolatos nézetei. Ők a dajkanyelvet így egy az egyben nem javasolják, de ennek valószínűleg az az oka, hogy az emberek fejében összekapcsolódott a gügyögéssel, cukiskodással és hasonlókkal. Azt mondják helyette, hogy a saját hangunkon beszéljünk (nem fejhangon, de nem is robot-szerűen), természetesen, de kicsit lassítva és közben mindig várjunk kicsit a válaszra.

Az elején a jelen történéseiről beszéljünk, pelenkázás közben például megkérhetjük, hogy fogja meg kicsit a pelenkát, emelje a popsiját vagy kérdezzük meg, hogy szeretné-e megnézni a pelus mintáját. Beszélhetünk neki a krémről, hogy kinyitjuk a tégelyt és kicsit hideg lesz, amikor a bőréhez ér. Ezekből a természetes interakciókból rengeteget tanul a csecsemő.

Egyes szám első személyben beszéljünk! A babák az első néhány év alatt többet tanulnak, mint utána egész életükben. Nagyon zajos információból is ki tudják szűrni ugyan a lényeget.

Nem okoz nehézséget nekik, ha ahelyett, hogy „Anya kicseréli Sári pelusát”, inkább azt mondjuk, hogy „Most kicserélem a pelusodat”. Mindkettőt ugyanolyan hamar meg fogják érteni, a különbség annyi, hogy az utóbbi természetesebb, hiszen az idősebb gyerekekkel, felnőttekkel is így beszélünk.

Az igaz tehát, hogy így is és úgy is megtanulnak végül helyesen beszélni, ha valakinek az első példa közelebb áll a személyiségéhez és természetesebb, akkor használja nyugodtan. Viszont az egyes szám első személy arra is jó, hogy emlékeztessen minket arra, hogy a baba is ugyanolyan tiszteletet és bánásmódot érdemel, mint felnőtt társaink.

Engem az a gondolat győzött meg, hogy nem tudjuk pontosan mikor jön el az a nap, amikor ők is képesek lesznek úgy megérteni mindent és kommunikálni, mint mi, felnőttek. Mikor váltunk gügyögésről spontán beszédre, mikor váltunk anyáról én-re?

Már nagyon korán képesek komplex dolgok megértésére és oda-vissza kommunikációra (igen, válaszra is). Tapasztalataim alapján az a baba, akinek korán megszavazták a bizalmat és úgy kommunikáltak vele, mint egy felnőtt, de például magáról gondoskodni nem tudó személlyel tették volna, az a baba sértésnek vette és mintha lenézőnek érezte volna, amikor a túlzó dajkanyelvet használták vele szemben.

Olyat már biztosan tapasztaltunk, hogy a kisgyerekek arcán a felelősségvállalás öröme és izgalom látszott, amikor rájuk bíztunk egy feladatot. Ugyanezt kell elképzelni a nyelv esetében is. Érzik, ha bízunk bennük és figyelembe vesszük a véleményüket.

Ha öltöztetés során minden alkalommal elkérjük a baba kezét, mielőtt beledugnánk a ruha ujjába, egy idő után segíteni fog és nyújtja majd nekünk, hogy belecsússzon a ruhába. Ha felvétel előtt megkérdezzük, hogy szeretné-e, ha felvennénk kicsit, látni fogjuk, hogy kicsit megfeszíti magát, ha igen a válasz és elnéz másik irányba vagy bíbelődni kezd valamivel, ha nem a válasza. Ez csecsemőkre és totyogókra is igaz.

Ne javítsuk ki!

Hogy éreznénk magunkat, ha idegen országban, a nyelvet tanulva valaki állandóan kijavítana minket? Még akkor is, ha az a barátunk. Az elején lehet hasznosnak éreznénk, hogy kapunk némi visszaigazolást, de egy idő után rosszul esne és folyton azt éreznénk, hogy elrontottuk, nem vagyunk elég jók, ma sem jól ejtettük ki, nem jól ragoztunk, stb.

A gyerekek önbizalmát is ugyanúgy rombolja, ha folyton kijavítjuk őket. Érzik és tudják, hogy nem úgy mondják, ahogy mi, de próbálkoznak.

Javítás helyett a kitartásukat és a kommunikációra való motivációt érdemes erősíteni. Ezek tudják biztosítani, hogy megmaradnak a próbálkozások és ténylegesen élvezni fogják, hogy napról napra ügyesebben beszélnek és megértetik magukat.

Hogyan hívjuk fel a figyelmét a helyes kiejtésre?

Ha például azt mondogatja, hogy „ba-ba” és a konyhapult felé mutat és szerintünk a banánra gondol, akkor megkérdezhetjük, hogy „A banánra mutatsz? Éhes vagy?”. Nem szükséges kiemelni, hogy „Az banán, nem baba”, érteni fogják.

Ha „összekeveri” a kutyát és a nyuszit, az is teljesen rendben van. Ilyen helyzetben sem kell kijavítanunk, ne mondjuk, hogy „Az nem kutya, hanem nyuszi.”, ezzel nem tanítjuk, maximum kedvét szegjük.

Ilyenkor emlékeztessük magunkat, hogy még fejlődik, tanul, most alakulnak ki ezek a kategóriák a fejében, még nem tudja, hogy nyuszi alakú kutya nincs és őszintén, nem is olyan távoliak kinézetben 😀 sokféle kutyát látott eddig, miért ne gondolhatná, hogy ilyen hosszú fülű nem létezik? A lényeg viszont, hogy kommunikál velünk, szeretne információt cserélni a látottakról és érdekli a dolog.

Anélkül, hogy kijavítanánk, belemehetünk a beszélgetésbe és fontosnak is tartom. De itt is természetesen és érdeklődéssel forduljunk felé: „Á, látom, hogy a nyuszira mutatsz. Tényleg hasonlít egy kicsit a kutyára!” Ha érdekli a téma, akkor beszélhetünk neki a különbségekről, hasonlóságokról, de ha nem, akkor lépjünk tovább. Higgyük el, hogy regisztrálta az infót és valamikor elő fog jönni a tudás.

„A beszélni tanuló gyerekek gyakran használják egy tárgy nevét az egész kategóriára, ami magában foglalja az összes hasonló tárgyat.” – mondja John Holt, író és oktatási teoretikus⁵.

Tehát, ha a gyerek kutyának nevezi a macskát, nyuszit, rókát, nyugodjunk meg, biztosak lehetünk benne, hogy ismeri az állatok kategóriáját és hamarosan egyre részletesebben is megérti és ki is tudja fejezni a megértését.

Ovis és kisiskolás korúaknál is sokszor megesik, hogy rosszul használják a nyelvtant. Ilyenkor sem szükséges kijavítani (kivéve, ha épp iskolai nyelvtan feladatot oldunk meg közösen). Ne is térjünk ki a hibára, elég segítség lesz nekik az, ha egy következő alkalommal a helyes használatot hallják tőlünk.

Szülőként persze izgulunk és mindig azon aggódunk, hogy vajon megfelelően fejlődnek-e, hogyan tudnánk őket segíteni és jószándékból javítjuk ki őket. De ilyen esetekben is többet használ a beléjük vetett bizalom.

Mindig emlékezzünk rá, hogy a gyerekek tanulásra való képessége ténylegesen csodálatos. Mindent magukba szívnak, amit a környezetükben hallanak és látnak. Ha mi helyesen beszélünk otthon, akkor ők is így fognak beszélni.

Ne teszteljünk!

Ez nehéz. Nehéz megállni, hogy a cuki első szavakat vagy később mondókákat ne kérjük tőlük állandóan. Olyan cukin ejtik ki és olyan viccesek sokszor (csakis a jóindulat beszél belőlem), de próbáljuk minimalizálni az ilyen fajta „tesztelést”.

Nem tudjuk pontosan, hogy az adott szituációban, hogyan érinti a gyereket a kérésünk. Lehet, hogy nem szeretne próbálkozni a nagyiék előtt, hiszen ő is érzi, hogy még nem tökéletesen beszél, de közben szeretne a szülő kedvében járni. A teljesítménykényszer hatással van már rájuk is és nem szeretnénk olyan helyzetbe kényszeríteni őket, amit nem szívesen csinálnak és letöri a kedvüket.

Hogyan segíthetjük a beszéd fejlődését szülőként:

1. Beszéljünk nyugodtan dajkanyelven, ha természetesen jön számunkra
2. Lassítsunk le!
3. Hagyjunk időt a válaszra, várjunk!
4. Meséljünk és olvassunk sokat!
5. Beszéljünk arról, amit éppen csinálunk és vonjuk be őket
6. Legyenek csendes pillanatok is. Senki sem szereti, ha állandóan dumálnak. Szükség van egy kis pihenőre, amikor a gyerekek elgondolkodhatnak. Ha folyamatos háttérzajként vagyunk jelen, egy idő után lekapcsolódnak rólunk és elengedik a fülük mellett.
7. Bízzunk bennük és dőljünk kicsit hátra!

„A gyerekek többet megértenek, mint a baba-beszéd és egyszerű instrukciók. Szeretnének részesévé válni a mindennapi kommunikációnak.” Simone Davies, The Montessori Toddler⁶

Hivatkozások:

1. Saint-Georges, C., Chetouani, M., Cassel, R., Apicella, F., Mahdhaoui, A., Muratori, F., … & Cohen, D. (2013). Motherese in interaction: at the cross-road of emotion and cognition?(A systematic review). PloS one, 8(10), e78103.
2. Broesch, T., & Bryant, G. A. (2018). Fathers’ Infant‐Directed Speech in a Small‐Scale Society. Child development, 89(2), e29-e41. 
3. Nelson, D. G. K., Hirsh-Pasek, K., Jusczyk, P. W., & Cassidy, K. W. (1989). How the prosodic cues in motherese might assist language learning. Journal of child Language, 16(1), 55-68.
4. Ma, W., Golinkoff, R. M., Houston, D. M., & Hirsh-Pasek, K. (2011). Word learning in infant-and adult-directed speech. Language Learning and Development, 7(3), 185-201.
5. Holt, J. C. (1989). Learning all the time. New York: Addison-Wesley.
6. Davies, S. (2019). The Montessori Toddler: A Parent’s Guide to Raising a Curious and Responsible Human Being. Workman Publishing.