Nevelés

Ezért nem dicsérem a gyerekemet

Olvasási idő: 6 perc

Az általános vélekedés szerint a dicséret jutalomként hat és motiválja a gyereket, hogy a továbbiakban is ügyesen, lelkesen játsszon, rajzoljon, egyen, pakoljon, fejlődjön. Azonban az “Ügyes vagy!” és hasonló üres dicséretek inkább rombolják a motivációt és gátat szabnak a kreativitásnak. 

Még ma is nagyon elterjedt nézet, hogy jutalmazással és büntetéssel a jó irányba tudjuk terelni a gyereket és formálni, nevelni tudjuk őket. Ha nem olvastam volna utána a témának, valószínűleg nekem is természetesnek hatott volna ez a hozzáállás. Azonban ezzel a szülői kontroll gyakorlással valójában ártunk a gyerek fejlődésének és a szülő-gyerek kapcsolatnak. 

Kutatásokkal és szakemberek véleményével támasztom alá, hogy miért nem hatásos jutalmazással nevelni és részletesebben kitérek a dicséret, mint egyfajta jutalom negatív hatásaira is.

A jutalmazás büntetés

A mindennapjainkat olyannyira áthatja az a szemlélet, hogy valamit csak akkor érdemes megcsinálni, ha haszon származik belőle, hogy észre sem vesszük milyen mértékben befolyásolja a cselekedeteinket és a gyerekeinkkel való kapcsolatunkat. Ijesztő belegondolni, hogy már a totyogókat is zsarolással próbáljuk rávenni arra, hogy segítsenek, jól viselkedjenek. Csokit ígérünk nekik, ha szépen vacsoráznak vagy csendben maradnak a boltban? Mikor terjedt el ez a hozzáállás a szülők és társadalom körében? És miért tűnik sok szituációban teljesen természetesnek?

A nevelés, oktatás és az emberi viselkedés témákban publikáló Alfie Kohn szerint a probléma nem a csoki, rágógumi, dicséret, szeretet vagy figyelem a szülő részéről, hanem az, hogy ezeket jutalomként használjuk. Hogy úgy kontrolláljuk egy másik ember viselkedését, hogy időről időre olyan dolgokkal jutalmazzuk, amire szüksége vagy igénye van1.

A jutalmazás és büntetés szabálykövetést von maga után. Ha a célunk, hogy valaki engedelmeskedjen az utasításainknak, hogy időben megjelenjen a találkozón, azt tegye amit mondunk neki, akkor a zsarolás, megfélemlítés kézenfekvő stratégiák lehetnek. Viszont, 

ha a célunk hosszú távú viselkedés formálása, hogy segítsünk a gyerekeknek gondolkodóvá, önálló tanulóvá válni vagy támogassuk őket az értékrendjük kialakulásában, akkor a jutalmak és büntetés teljesen haszontalanok, sőt romboló hatásuk van a motivációra nézve1.

Kutatások már a 60-as évek óta sorra bebizonyítják, hogy az anyagi jutalmak (pénz, édesség, stb.) lerombolják a belső motivációt (a belső motiváció fontosságáról itt és itt írok) és az ilyen jutalmat kapó személyek nem csak rosszabbul teljesítenek a mért feladatokon, de a korábban lelkesen próbálkozók is teljesen elveszítik az érdeklődésüket2,3

A kutatások eredményei szerint azok a személyek teljesítettek legjobban, akik nem jutalmat kaptak, pusztán információt arról, hogy helyesen vagy helytelenül oldották-e meg a feladatot.

“Ügyes vagy!”

Az ember belsőleg motiválható lényként jön világra, kíváncsi és tanulni szeretne. Ezt a tanulási vágyat és az örömöt, ami új információ megszerzése után jön, olyan eszközökkel romboljuk le, mint az üres dicséretek, verbális jutalmak.

Amikor a baba először átfordul, a szülő örömében felkiált, hogy “Ügyes vagy!”. Ezzel a baba jutalmat kapott, természetesen öröm tölti el, az is jutalomként hat rá, hogy a szülő, az ő gondviselője kedvében jár. Ugyanez történik, amikor először kinyit egy könyvet, elgurít egy labdát, lépegetni kezd, pohárból iszik és még sorolhatnám. Minden alkalommal, bármit csinál a baba, a szülő jutalmazza egy “Ügyes vagy!” felkiáltással. 

Egy idő után a gyerek kevésbé lesz motivált abban, hogy a maga örömére, a tudás megszerzése miatt csináljon új dolgokat vagy folytasson tevékenységeket, amiben örömét leli. 

Az fogja érdekelni, hogy amit csinál az a szülőknek, családnak, tanároknak elnyerje a tetszését. 

Persze ez lassú folyamat, a gyerek maga sem és a környezete sem fogják észrevenni a lefolyását, de idővel egyre többen lesznek, akik nem tudják mi érdekli őket igazán, nem tudják mivel foglalkoznának szívesen, milyen hobbi tetszene nekik. Csak azt tudják, hogy a társadalomnak mi tetszik, mit vár el tőlük.

A dicséret túlságosan nagy nyomást helyez a személyre, hogy továbbra is jól teljesítsen, csökkenti a kockázatvállalást és csökkenti az észlelt autonómiát4. Sőt, könnyű feladatok esetében a gyengébb képesség, gyenge teljesítmény benyomását keltheti5.

Egy kutatás 4 éves gyerekek és szüleik viselkedését vizsgálta6. A gyerekek proszociális viselkedése (köszön az utcán, boltban, mennyire barátkozik játszótéren, stb.) gyakoribb volt, amikor a szülő nem dicsérte meg és nem kommentálta a történteket.

Oktatási környezetben is végeztek kutatásokat, melyek szerint a legkevésbé hatékony tanárok sok dicséretet és verbális jutalmakat alkalmaznak az óráikon7.

Soha ne dicsérjem a gyerekemet?

A szülő, nagyszülő, aki “ügyes vagyot” kiált persze nem szeretne rosszat a babának, ezt ne felejtsük el! Láthattuk azonban, hogy az üres dicséretek nem vezetnek jóra és éppen az ellenkező hatást érjük el vele, mint amit támogatni szeretnénk.

Amit helyette tehetünk, hogy észrevesszük a viselkedést, cselekedetet és ennek hangot adunk

“Keményen próbálkoztál és átfordultál.” 

“Rajzoltál egy virágot.”

“Odafigyeltél és nem ütötted be a fejed az asztal sarkába.”

“Türelmesen vársz, amíg elkészül az uzsonnád.”

Kutatások azt találták, hogy a gyerekek szívesebben oldottak meg feladatokat és jobban teljesítettek, amikor nem üres dicséretet kaptak (milyen ügyes, okos), hanem észrevették a kemény munkát, türelmet, kitartást a viselkedésük mögött8.

Először a gyerekeknek egy egyszerű puzzle-t kellett kirakniuk, ez minden gyereknek sikerült is. Az egyik csoportnak azt mondták: “Te biztos nagyon ügyes vagy ebben!”, a másiknak pedig: “Biztosan keményen dolgoztál, hogy kirakd!”

A továbbiakban a gyerekek választhattak egy könnyű és nehéz feladat között. Az “ügyes csoport” meghátrált és a könnyűt választotta, a “keményen dolgozó csoport” pedig a nehezebbet. 

A vizsgálat harmadik részében nagyon nehéz feladatot kaptak a csoportok, mindenki elbukott, de a “keményen dolgozók” úgy érezték jobban is menne nekik, újra megpróbálkoztak volna vele. Az “ügyesek” feladták és teljesen kedvtelennek tűntek.

Az érdekes dolog az, hogy a dicséreteket a kísérletvezetőtől kapták, aki számukra idegen személy volt. Képzeljük el ezek után milyen erős hatással van a gyerekekre, amit a szüleiktől hallanak!

A gyerekek azt viszik magukkal egész eletükben, amit pici koruktól hallanak. 

Ha már baba korban tartalmas dicséreteket kapnak és a szülő észreveszi a kitartást, türelmet, kemény munkát az eredmény mögött, akkor magabiztos, motivált és erős személyiség fejlődik ki bennük.

Ugyanígy a kitartás és állhatatosság is olyan tulajdonságok, amelyek születéstől kezdve megvannak. Ezek veleszületettek, csak azzal, hogy túl sokat segítünk és beleavatkozunk a játékukba, nagyon korán megtanítjuk nekik, hogy ne bízzanak önmagukban és túl korán feladják. Ezzel az utóbbi témával kapcsolatban megosztanám saját tapasztalataimat is.

Saját megfigyelések

A fenti kutatásokat, forrásokat olvasva korán eldőlt, hogy nem szeretnénk fölöslegesen, üres szavakkal dícsérni Samut. Nem azt mondom, hogy soha nem hagyta el a számat az “Ügyes vagy!” mondat, de mára már nem jellemző. 

Játék közben próbálunk a háttérbe szorulni, átadni neki az irányítást és csak megfigyelni, hogy kibontakozhasson és elmélyedhessen. Ha szeretne bevonni minket, természetesen nem ellenkezünk, bevonódunk, de akkor is úgy, hogy ő maradjon az irányító. Nagyon ritkán csinálok olyat, amit ő nem tud vagy nem tudja, hogy képes rá. Elképesztő nézni milyen sokszínű a játéka és mennyire el tud mélyedni. Nem dícsérgetjük fölöslegesen, mégis örül, ha valamit sikerül megcsinálnia és szól, hogy nézzük meg a művét. Mi pedig észrevesszük és szavakba foglaljuk, ami által a szókincse is látványosan fejlődik.

Miután hazaköltöztünk Amerikából két hetet a tágabb családdal töltöttünk, ahol természetesen mindenki örült a legkisebb családtagnak. Mindenki játszott vele, mutogatott neki dolgokat, mesélt neki, ami rendben is van így. De egyre többet hallotta azt is, hogy “Ügyes vagy!” és egyre többször mutatták meg neki, hogy bizonyos tárgyak, játékok, hogyan működnek, mit lehet velük csinálni. 

Ezek önmagában nem végzetes dolgok és senkit nem a rossz szándék vezérelt, azonban Samu kezdett megváltozni. Egyre több cselekedete után kérdőn nézett a felnőttekre, hogy vajon most is ügyesen csinálta-e. Korábban nem láttam rajta ezt az arckifejezést. Nagyon érdekes volt megfigyelni. Két hét után minden (!) tárgyat odanyújtott a legközelebbi felnőttnek, hogy az csináljon vele valami érdekeset vagy csak csinálja, amit ez a tárgy tud. 

Már egy hete eljöttünk a családtól, de még mindig odanyújt nekem nagyon sok mindent, amikor együtt játszunk. Pedig a közös játékaink sosem szóltak arról, hogy én mutogatok, ő néz. 

Ez a megfigyelés elgondolkodtatott azon, hogy már az egészen kicsi babák önpercepciója is (hogy milyennek látja magát) nagymértékben függ a környezet bánásmódjától. Eddig Samu azt látta, hogy egy csomó tárgyat ismer, sokféleképpen tudja őket használni és ez a repertoár egyre csak bővült. De most azt látja, hogy nagyon sok minden van, amit NEM tud velük csinálni és azt sem tudja, hogyan kellene eljutni odáig. Persze magától is szokott olyan dolgokkal próbálkozni, amit nem tud megcsinálni, nem tudja a megoldást, de tudja, hogy lehetséges. A kettő között talán csak annyi a különbség, hogy az egyik belső indíttatású, a másik pedig “társadalmi elvárás, hogy ezt és ezt csináljam ezekkel a tárgyakkal”.

Ti észrevettetek hasonlót? Mit gondoltok a témáról?


 

Hivatkozás:

  1. Kohn, A. (1999). Punished by Rewards:: The Trouble with Gold Stars, Incentive Plans, A’s, Praise, and Other Bribes. Houghton Mifflin Harcourt.
  2. Miller, L. B., & Estes, B. W. (1961). Monetary reward and motivation in discrimination learning. Journal of Experimental Psychology, 61(6), 501.
  3. Spence, J. T. (1971). Do material rewards enhance the performance of lower-class children?. Child Development, 1461-1470.
  4. Holt, J. (1982). How children fail (Rev. ed.). New York: Delta, 282-83.
  5. Graham, S. (1990). Communicating low ability in the classroom: Bad things good teachers sometimes do. Attribution theory: Applications to achievement, mental health, and interpersonal conflict, 17-36.
  6. Grusec, J. E. (1991). Socializing concern for others in the home. Developmental Psychology, 27(2), 338.
  7. Lepper, M. R., & Woolverton, M. (2002). The wisdom of practice: Lessons learned from the study of highly effective tutors. In Improving academic achievement (pp. 135-158). Academic Press.
  8. Dweck, C. S. (2007). The perils and promises of praise. Kaleidoscope, Contemporary and Classic Readings in Education, 12, 34-39.

2 hozzászólás

  1. Nikolett

    2019-07-28 at 06:36

    Kedves Csenge,
    Részben egyetértek a cikkben leírtakkal, de vannak dolgok, amiket másként látok. Az valóban igaz, hogy az üres dícséretek nem válnak a gyermek hasznára, viszont a mi (magyar) kultúránkban szerintem igenis fontos egy-egy adott dolog kapcsán megdícsérni a gyermekünket (pl. összekötve az adott cselekedettel – “megdícsérlek, hogy ennyire bátor voltál ebben és ebben a helyzetben/hogy ilyen szépen összeszedted a játékaidat stb.; csak így tovább… ). Azt gondolom, itt Magyarországon elég nagy probléma, hogy nem tanuljuk meg egymás teljesítményét méltányolni, megbecsülni; egymást bátorítani, erősíteni, megdícsérni, hanem éppen az ellentétét tapasztalhatjuk sok helyen (felnőttként). Szerintem szülőként ez is fontos, hogy ezeket megtanítsuk – nyilván egészséges keretek között; tehát nem a gyermek egészségtelen ajnározására gondolok.
    Azzal kapcsolatban teljes mértékben egyetértek. amit a gyermek önálló játéktevékenységébe való beavatkozásról írsz. Nagyon szeretem a háttérből figyelni, ahogy a Kisfiam felfedezi a körülötte levő világot, s igyekszem a lehető legkevésbé megzavarni ebben.
    Köszönöm a hasznos cikkeidet. További sok sikert a blogodhoz. 🙂

    1. Csenge Török

      2019-07-29 at 02:24

      Kedves Nikolett! Köszönöm, hogy megosztottad a véleményedet és a konstruktív kritikát. Valóban keveset foglalkoztam a cikkben azzal, hogy mit értek üres dicséret alatt. Néhány esetben szerintem is fontos megdicsérni őket, ha bátor volt, türelmes, segített valamiben, pl. összepakolni, akkor meg lehet dicsérni őket, ezek nem számítanak üres dicséretnek. Sokszor nehéz egyébként eldönteni hol a határ a két fajta dicséret között 🙂

Oszd meg saját véleményed