Szülőként frusztráló lehet, amikor azt érezzük, hogy gyermekünk nélkülünk tapodtat sem mer mozdulni. Nem felel, ha kérdezik és sok időbe telik neki, amíg társaságban felenged és játszani kezd a többi gyerekkel. Hogyan segíthetnénk neki, hogy felülkerekedjen a félelmein és magabiztosabb legyen? Mikortól számít túl szégyenlősnek és mikor érdemes szakemberhez fordulni? 

Vajon a gének vagy a nevelés és családi minták okozzák a szégyenlős viselkedést?

A válasz nem meglepő módon az, hogy mindkettő szerepet játszik. A szégyenlős, befelé forduló szülők gyerekei nagy valószínűséggel szintén hordozzák ezen viselkedésjegyeket. Egy részről azért, mert a gyermekek ezeket a mintákat tanulják meg tőlük, de egyes kutatók szerint sokkal többről van szó. 

A szégyenlősséget nagyobb mértékben meghatározzák a gének, mint más személyiségjegyeket¹. Tehát a fiatal korában szégyenlős szülő akkor is tovább tudja adni ezt a jellemvonást a gyerekének, ha felnőttként már nem igazán jellemző rá a visszahúzódó viselkedés.

Aggodalomra azonban nincsen ok, hiszen a szégyenlősség legtöbbször természetes és adaptív viselkedés új szociális helyzetekben.

A visszahúzódó gyerekekre jellemző, hogy egyre inkább feloldódnak, amint több és több információt szereznek az új helyzetről és az ismeretlen emberekről. 

Más viselkedési nehézség hiányában nem kell attól tartanunk, hogy a szégyenlősség magas rizikót jelentene például pszichiátriai vagy viselkedési zavarok kialakulását tekintve².

Mikor okoz problémát a szégyenlősség?

A túlzott szégyenlősség akkor okoz gondot, ha az nem helyzethez, nem kontextushoz kötődik illetve nem átmeneti.

Például elgondolkodtató, ha akkor is szégyenlős a gyerek, amikor látszólag semmi oka nem lenne rá, illetve ha hosszabb időn át fennáll a visszahúzódó viselkedés és a gyerek sok idő elteltével sem tud felengedni idegenek között. 

Ilyen esetekben érdemes szakértő véleményét és segítségét kérni.

Hogyan segíthetünk szülőként és mivel rontunk a helyzeten?

Amikor a gyerekeket a viselkedésük alapján címkékkel látjuk el, az általában beskatulyázza őket. Azt is mondhatjuk, hogy belekényszerítjük őket egy-egy szerepbe.

Sokszor jót akarunk azzal, ha társaságban azt mondjuk: „Pisti csak szégyenlős”. Ezzel remélve, hogy a régen látott ismerősünknek kielégítő választ adunk, amikor az a gyermektől kérdez valamit és a gyermek láthatóan visszahúzódik, nem válaszol.

Azt gondoljuk, minden jó szándékunkkal, hogy ezzel felmentjük a gyereket, levesszük a válláról a terhet és egyúttal a kérdezősködő felnőtt számára is világossá tesszük, hogy Pisti nem neveletlen, hanem szégyenlős.

De mi ezzel a probléma? A gyerek egyre jobban magáénak érzi ezt a jelzőt, a személyiségének egy része lesz, hogy ő szégyenlős, félős gyerek. Ez később még jobban megnehezíti majd a feloldódást, hiszen a gyermek elhiszi magáról, hogy ő ilyen: szégyenlős és fél az idegenektől.

Azzal tudjuk tehát segíteni a gyereket, ha megpróbáljuk elkerülni a hasonló jelzőket és nem mondjuk rá, hogy szégyenlős.

Elfogadás

Amivel segíthetünk a szégyenlős gyerekünknek a következő: a varázsrecept legfontosabb összetevője a feltétel nélküli elfogadás. 

A kisgyermek szemében a szülő a világmindenséget jelenti. Felnéz ránk, elhiszi, amit mondunk. Amint az előző részben bemutattam, a gyerek saját magáról kialakított képét első sorban azokból az információkból és bánásmódból fogja összerakni, amelyet otthon tapasztalt.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem csak a kimondott szavak számítanak. A testbeszédünk és a szavak mögött megbúvó elvárások ugyanannyira számítanak.

A gyerekeknek kiélesedett a radarjuk, amivel a sorok között tudnak olvasni. Megérzik a szülő elvárásait. Érzik, ha mi kicsit is kényelmetlenül érezzük magunkat, amikor a gyerek társaságban inkább a felnőttek között marad, a szülő mellett, és nem mer csatlakozni a játékhoz.

Ami ilyen helyzetben a félénk gyermek fejében játszódik az valami ilyesmi lehet: 

„Nem érzem jól magam, félek a sok idegen embertől. Aggódom, mert anya szeretné, hogy játsszak a többi gyerekkel, de nem akarok elmenni mellőle. Nagyon félelmetes, de anya szerint nem kellene félnem. Nem jó amit érzek?!”  

Felnőtt fejjel is sokszor fura érzés besétálni egy terembe, ahol sok idegen ember van. Egy gyerek szemével ezek a jelenetek eggyel ijesztőbbek, hiszen a testükhöz viszonyítva a tér arányai is sokkal nagyobbak, kevesebbet tudnak a világról mint mi, mások az elvárásaik, kevésbé tudják mire számíthatnak egy-egy helyzetben.

Az őszinte szülői elfogadás hatására a gyermek magabiztosabbá válik. Érzi, hogy „anya és apa szerint jó vagyok így, ahogy vagyok (akár félősen is), minden rendben lesz”.

Érdemes arra gondolni, hogy a szégyenlősség átmeneti és, ha nem csinálunk „ügyet” belőle, ha mindenki természetesnek veszi, akkor a gyermek számára is az lesz és hamar kinövi. Megtanulja, hogyan kerekedhet felül a félelmein, amint egyre több információra tesz szert a szociális interakciókat illetően.

Olyan helyzetekben, amikor úgy érezzük valamit mondanunk kell, például vendégségben kérlelik a gyerekünket, hogy csatlakozzon a játékhoz, olyankor (ahelyett, hogy azt mondanánk „Pisti még kicsit szégyenlős/félénk”) mondjunk valami hasonlót:

„Pisti is csatlakozni fog hozzátok, amint készen áll”.

Ezzel a mondattal a következőt tesszük:

– tiszteletben tartjuk a gyerek érzéseit

– azt üzenjük neki, hogy az ő döntése, nem kényszerítjük

– nem címkézzük fel, amivel a szégyenlős gyerek szerepében ragadhat

– nem helyezünk rá nyomást

Amint lekerül a nyomás a gyerek válláról, a legtöbb esetben hamar képes felülkerekedni a félelmein és csatlakozik a többiekhez.

Amikor idegenek vagy régen látott rokonok kérdezősködnek és hirtelen rengeteg kérdést szögeznek a gyerekhez, akkor segítsünk észrevétlenül. Ne ismételjük meg a kérdést és ne várjuk mi is, hogy válaszoljon.

Ne helyezzünk még nagyobb nyomást a gyerekre, mint amit már eleve érez azzal kapcsolatban, hogy minden tekintet rá szegeződik és elvárják tőle, hogy válaszoljon. 

Óvatosan és lazán vegyük át az irányítást. Válaszoljunk a gyerek helyett úgy, mintha az eredeti kérdést eleve közösen kaptuk volna. Vagy akár a gyerekünkhöz intézhetünk „segítő kérdéseket” is.

Példa:

„Mi van a kezedben? Szereted a kisautókat?”

Ilyenkor megkérdezhetjük a gyermekünktől, hogy szeretné-e megmutatni a kezében lévő kisautót. Ezáltal nem direktben válaszolunk helyette, levesszük a válláról a kérdés súlyát, hiszen nem kell válaszolnia, ha nem szeretne, de kedvességből megmutathatja a kisautót. Legtöbbször felmutatják és ezt a „választ” a kérdező fél is elfogadja, senkinek nem fura a szituáció. 

A gyermek hasonló helyzetekben információt szerez arról is, hogy az idegenekkel való szociális interakciók nem „fájdalmasak”, nem nehezek, nem kell tőlük félni. 

Mi is legyünk türelemmel és bízzunk a gyermekben. Jusson eszünkbe, hogy még tanulnia kell a szociális helyzeteket és minden társalgással egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy egy nap magabiztosan kezdeményezni merjen. Addig is arra van a legnagyobb szüksége, hogy mi támogassuk a fejlődésben és ott legyünk védőhálónak.

Hivatkozás:

1. Daniels, D., & Plomin, R. (1985). Origins of individual differences in infant shyness. Developmental Psychology, 21(1), 118.
2. Honig, A. S. (1987). The shy child. Young children, 42(4), 54-64.
3. Gentrup, S., Lorenz, G., Kristen, C., & Kogan, I. (2020). Self-fulfilling prophecies in the classroom: Teacher expectations, teacher feedback and student achievement. Learning and Instruction, 66, 101296.
4. Madon, S., Willard, J., Guyll, M., Trudeau, L., & Spoth, R. (2006). Self-fulfilling prophecy effects of mothers’ beliefs on children’s alcohol use: Accumulation, dissipation, and stability over time. Journal of personality and social psychology, 90(6), 911.