Vannak azok az angyali pillanatok, amikor a gyerekünk és a család szőrös tagja összebújva játszanak a földön. És van, amikor derült égből villámcsapásként a totyogónk egyszer csak bántani kezdi a kutyát, macskát. Ezek az alkalmak könnyen mindennapossá válhatnak, ha nem figyelünk oda. A cikkben körüljárom, hogyan teremthetünk békét a kisgyermek és az állatok között és megmutatom, mi lehet a viselkedés hátterében a gyerek szemszögéből.

Agresszív viselkedés és totyogók

A harapás, ütés, csapkodás, rángatás, mind olyan viselkedés egy totyogó részéről, ami fejlődési sajátosságnak mondható. Egyfelől része a kísérletezésnek, kíváncsiskodásnak, ami mindennapos egy kicsinél, másfelől vészjelző rendszerként használják, akkor, amikor szükségük van a szülő figyelmének felkeltésére, segítségre.

1. Kíváncsiak, kísérleteznek, tesztelnek.

Figyelik, hogyan reagálunk a viselkedésükre. Már nagyon pici korban megtanulják, hogy az ütéssel, harapással, rángatással fájdalmat okoznak. Tudják, hogy amit csinálnak az fáj a másiknak, de mégsem az a céljuk, hogy bántsák a körülöttük élőket.

Amikor ilyen rezgős talajra tévednek (tudják, hogy rossz dolgot tesznek, de mégis oda merészkednek), akkor valójában nem szeretnének ott lenni. De amíg nincs egyértelmű határ és üzenet a részünkről, addig nem tudnak kilépni a helyzetből.

A szülők általában rászólnak a gyerekre, ha bántja az állatot. Erre szükség van, azonban ez nem elég.

A határok állítása során kulcsfontosságú, hogy nyugodtak, határozottak és magabiztosak legyünk illetve fontos, hogy ne csak szavakkal, hanem a kezünkkel is mondjunk nemet a viselkedésre, gyengéden akadályozzuk meg az ütést vagy válasszuk szét a feleket.

Nehéz nyugodtnak maradni, amikor a gyerek ráncigálni kezdi a kutyát. Sokszor nem vagyunk a közvetlen közelükben, ezért oda kell rohannunk szétválasztani őket. Megeshet, hogy hirtelen felindulásból messziről rá is kiáltunk a gyerekre. Ezzel mind idegességet, feszült légkört hozunk magunkkal.

Ehelyett érdemes figyelmesen követni őket már a szoba másik feléből is, hiszen a gyerekek viselkedésében sokszor érezhető az agressziónak az előszele. Vannak olyan jelzések, amelyek előre jelezhetik, hogy a következő lépés az állat bántása lesz. Már ezeknél a jeleknél érdemes közeledni és leülni melléjük a földre.

2. Figyelemre, segítségre van szükségük.

A gyerekek nagyon jól ismernek minket, nagyon gyorsan tanulnak és tudják, hogy melyek azok a csínytevések, amelyekkel azonnal fel tudják hívni magukra a figyelmünket.

Azokon a napokon, amikor kicsit jobban magunkba fordulunk vagy sok a teendő, költözésre vagy nyaralásra készülünk és pakolászunk egész nap, a gyerekek érzik a megváltozott légkört.

Nem teljesen értik, hogy mihez köthető a feszültség, az igyekezet, az állandó rohanás, ezért jelezni próbálnak nekünk, hogy lassítsunk. Szólnak, hogy figyeljünk kicsit rájuk is, ne feledkezzünk meg róluk sem.

Milyen eszközük van arra, hogy mindezt tudtunkra adják? A legeslegjobb módszer tapasztalataik szerint, ha valami rosszaságot tesznek, hiszen olyankor (mindegy, hogy nem túl pozitívan), de azonnal szólunk hozzájuk, felvesszük velük a kapcsolatot.

A házi kedvencek bántalmazása mindenkiből azonnali odafordulást vált ki. A gyereknek (nem teljesen tudatosan persze) ez a célja. Szüksége volt arra, hogy töltekezzen a szülőből és nem tudta másként jelezni.

A harapdálás, mások csapkodása minden esetben jelzésértékű. A gyerek több odafigyelésre és/vagy segítségre vágyik.

Segítségkérésnek értelmezhető az agresszív viselkedés olyan szociális szituációkban is, amikor még nem tudják értelmezni a helyzeteket. Bölcsiben vagy játszótéren is gyakori a 1,5-2 évesek körében, hogy egyszer csak megharapják a társaikat. Ezzel jelezve, hogy túl sok nekik az inger, a társas közeg: “anya, segíts megérteni a helyzetet”.

A velünk élő kutyák és macskák esetében is érdemes úgy megközelíteni a problémát, hogy először elgondolkodunk mi lehet a probléma, ami miatt a közelségemet igényli a gyerek. Milyen segítségre lehet szüksége a gyereknek az adott helyzetben?

A gyerekeknek nincs meg a megfelelő kontrolljuk a saját viselkedésük kapcsán. Néha nem tudnak uralkodni a testükön és bár tudják, hogy nem szabad ütni, lehet, hogy tudatosan nem is tennék, de valamiért nem sikerül gátolniuk.

Mit tehetünk, hogy ne ismétlődjön meg az agresszív viselkedés?

Külön életterek

Amikor nem tudunk a közvetlen közelükben lenni, akkor legyen egy külön játszó része a gyereknek (ez egyébként az önálló, elmélyült játékhoz is hozzásegíti), ahová nem mehet be a kutya, macska.

Ezzel párhuzamosan a kedvencnek is lehet egy elkerített helye. Véleményem szerint könnyebb minden, ha nem rohangálhat bármikor, bárhová mindenki, csak akkor, amikor a felnőtt teljes figyelmet tud áldozni a család kisebb tagjainak.

Amikor pedig a szülő ott tud lenni a közvetlen közelükben, akkor szabad a közös játék. Amíg akut a házikedvenc felé irányuló agresszó, addig mindenképp érdemes alkalmazni ezt a módszert, hogy csakis akkor lehetnek együtt, amikor van felügyelet.

Amikor enyhül és teljesen megszűnik a bántó viselkedés, akkor természetesen enyhülhetnek ezek a szabályok is.

Megelőzés mintsem probléma kezelés

Az agresszív magatartás megelőzésére érdemes fordítani a hansúlyt.

Amíg nem történt meg a konkrét ütés, csapkodás, farok ráncigálás, addig nyugodtabbak tudunk lenni és egy stabilabb állapotból könnyebb egyértelmű, erős határokat szabni.

Amint említettem, az ütés előtt szokott lenni egy jelzés, amiből, ha résen vagyunk, gondolhatjuk, hogy mi lesz a következő lépés. Ezen a ponton kell közbe avatkozni.

Óvatosan közelebb kell tennünk a kezünket. Gyengéden megfoghatjuk a gyerek kezét, ha biztosak vagyunk benne, hogy ütni próbált, akkor mondjuk neki: “Nem engedem, hogy megüsd. Megmutatom, hogy tudod gyengéden simogatni, ha szeretnéd. Vagy szeretnél inkább félre vonulni, hogy csak rád figyeljek?”

Itt közben már gondolkodjunk, hogy van-e valamilyen kielégítetlen szükséglete a gyereknek. Éhség, fáradtság, kiürült szeretet raktárak mind okozhatnak érzelmi kilengéseket.

Jusson eszünkbe, hogy a testbeszédünk többet jelez bármely szónál. Halkan, lassan beszéljünk és lassú mozdulatokkal bánjunk velük. Ezzel mind jelezve, hogy nincs vész, nincs feszültség, továbbléphet a tipegő, hiszen ez egy egyértelmű és világos határ, érzelmi túlfűtöttség nélkül.

A totyogónknak óriási szüksége van ránk. Azzal védjük igazán, hogy nem engedjük odáig elmenni, hogy olyat tegyen, amit ő sem szeretne és mi sem szeretnénk.

Egy bizonyos életkorig mi vagyunk az agyi kontroll funkciója, amely a testén kívülről segíti, amikor egyedül képtelen megoldani a helyzetet.

Az igazán kihívással teli és nehéz helyzetekben erre van szükségük legjobban. Hogy még azelőtt közbelépjünk, hogy olyat tenne, amit megbán. Ami után leszidják és elmondják neki, hogy rossz dolgot tett.

Legyünk ott védőhálóként és segítsük át őket a kihívással teli időkön.