A normál fejlődés része, hogy tipegő és ovis korban alkudoznak a gyerekek, keresik a kiskapukat, ellentmondanak a szülőnek, nyaggatnak és csakazértis nemet mondanak. De milyen szülői “praktikákkal” tudjuk mederben tartani a szülő-gyerek kommunikációt és mit tudunk tenni, hogy a gyerek ne álljon bele minden kérésbe? Tehetünk vagy mondhatunk valamit, hogy ne alkudozzon állandóan, ne szaladjon el öltözés helyett, a játszótérről elinduljon haza és ne járkáljon ki az ágyából alvás helyett?

Miért szalad el öltözés helyett?

Egy kicsit messzebbről indítok, de fontos elgondolkodni azon, hogy mit tud, mit tudhat az adott gyerek, mi az, amire a korából és fejlettségi szintjéből fakadóan képes és mi az, ami néha úgy tűnik, hogy jól megy neki, jól beszél, intelligens, ezért becsapósnak tűnhet, de valójában még sokszor nehézséget okoz neki.

A gyerekek önszabályozási képessége az, ami számít. Ez határozza meg, hogy mennyire képes befogadni az utasításokat, meghallja-e egyáltalán, ha arra kérjük öltözzön fel, ha meghallja, akkor szabályozott-e annyira, hogy képes legyen kivitelezni a kérést.

A gyerekek önszabályozását úgy kell elképzelni, mint egy mérleg hintát, ami akkor működik jól, amikor egyensúlyban van. A mérleg egyik tányérja a gyerek saját önszabályozási képessége, a másik tányér pedig a szülő segítő szabályozása (külső szabályozás, másnével ko-reguláció).

Reggeli után még jó esetben egyensúlyban van az önszabályozási mérlegük. Ehhez a gyereknek kipihentnek kell lennie, fontos, hogy ne legyen éhes, szomjas, beteg és ne legyen érzelmi feszültség a szülővel – amennyiben ezek teljesülnek, vegyük úgy, hogy az önszabályozási mérleg egyensúlyban van.

Minden választási lehetőség plusz súlyt rak a gyerek tányérjára, tehát, ha korán reggel már rengeteg választási lehetőséget kap a gyerek (pl. melyik fogkefével mossunk fogat, melyik fogkrémet használjuk, túl sok ruha közül választhat, stb, stb), akkor minden egyes választás rontja a gyerek azon képességét, hogy viselkedését és érzelmeit egyedül szabályozni tudja.

Pro tipp: A választási lehetőségek kis adagokban és jól célzottan segíteni tudják a szülő-gyerek kommunikációt és adott esetben csökkenteni tudják a dacot és hisztiket. Ha jó időben, jól használjuk, akkor nagyon pozitív eszköz. Viszont a túl sok választási lehetőség illetve a rossz időben (pl. hiszti közben) adott választási lehetőség ront a helyzeten.

Az önszabályozási mérleget ugyanúgy kibillenti az is, amikor a gyerekek igyekeznek szabályokat követni vagy idői nyomás alatt vannak. Amikor a szülő erélyesebben és sokszor rászól a gyerekre, hogy igyekezzen már, hiszen el fognak késni, akkor a gyerek hamar átkapcsol “stressz üzemmódba”, annyi információt és utasítást kapott egyszerre, hogy nem képes szabályoznia magát, hirtelen túl sok súly rakódott a mérlegre, ezért az kibillent, a gyerek lekapcsol.

Ilyenkor látjuk azt, hogy “bekattan a gyerek” és fejvesztve rohangál, sokszor szülői füllel hallgatva idegesítő nevetgéléssel társul ez a futkározás vagy elbújik és nem hajlandó előjönni.

Mit tehetünk tehát, amikor a gyerek nem működik együtt?

Gondoljunk a mérlegre. A gyerek önszabályozási mérlegét kell először egyensúlyba állítani.

Ezt segíti, ha nyugodtan, kedvesen beszélünk a gyerekhez, megkapja azt a pozitív szülői figyelmet, amire szüksége van. A gyereket egyensúlyban tartja továbbá a szülő támogatása, pl. ha rászánjuk az időt a reggeli készülődésre és nem várjuk el a gyerektől, hogy minden nap teljesen egyedül öltözzön, hanem ott vagyunk mellette és beszélgetünk közben.

A gyerekeknek nagy segítség a fizikai kontaktus, amikor azt látjuk, hogy túlságosan kibillent és a fentiek nem segítenek, akkor testi kontaktussal tudjuk újra egyensúlyba állítani a gyerek szabályozását. Ha szükség van rá, akkor fogjuk meg a gyerek kezét és vezessük be a fürdőszobába, ne könyörögjünk és vitázzunk vele percekig, hiszen, amikor kibillent az egyensúlyi állapotából, az önszabályozását nem tudja egyedül beállítani – olyankor nagyobb külső segítségre van szüksége (lásd: mérleg ábra).

Hány éves korig nem működik a gyerek önszabályozása?

A viselkedés és érzelmek szabályozása még felnőtt korban is úgy működik, ahogy a fenti mérleg példa alapján leírtam. A döntések, tervek készítése, önkontroll mind kibillenti a mérleget és folyamatos egyensúlyozásra van szükség.

A gyerekek és felnőttek önszabályozása között az a különbség, hogy minél fiatalabb a gyerek, annál nagyobb részt kell vállalnia a szülőnek a gyerek érzelmeinek és viselkedésének szabályozásából. Ahogy idősödnek, úgy fejlődik az idegrendszerük, erősödik az önszabályozás és egyre kevesebb feladat hárul a szülőre. De időnként még így is várható, hogy a szülőnek jobban be kell avatkoznia (pl. betegség, extrém ingerek között – szülinapokon, strandon).

Tehát újszülöttek esetében a baba önszabályozási mérlegét szinte teljesen a szülő szabályozza, két éves korban már egy kicsit kevesebbet, de még mindig résen kell lenni.

Mi a helyzet az óvodásokkal?

Óvodás korban szintén lesznek időszakok, amikor a szülőnek jobban be kell avatkoznia, máskor a gyerek ügyesen megoldja és megnyugtatja magát egy-egy kisebb sérülés után.

Megfigyelhető például óvodás és kisiskolás gyerekeknél, hogy délután hazaérve a gyerek teljesen felpörög, kezelhetetlen, állandóan ellentmond vagy olyannyira lekapcsol a viselkedésszabályozása, hogy mindenkibe beleköt, “keresi a bajt”, “direkt” olyan dolgokat csinál, amit nem szabad – mindez azért történik, mert a mérleg kibillent, a gyerek nincs egyensúlyban, hiszen az oviban, iskolában annyira figyelt, koncentrált a szabályokra, annyira megterhelődött, hogy otthon már nem képes szabályoznia magát. Ebben az esetben az segít, ha a szülő kicsit jobban bevonódik és figyelemmel, szeretettel, érintéssel igyekszik helyreállítani a gyerek érzelmi egyensúlyát.

Összefoglalva nincs tehát egy fix életkor, ami után a gyerekek minden helyzetben szabályozni tudják a viselkedésüket és érzelmeiket. Egy folyamatos fejlődést kell elképzelnünk, amiben a szülő megfelelő támogatása mellett a gyerek fejlődik és egyre ügyesebben szabályozza saját magát. De még ilyenkor is lehetnek rosszabb napok, betegség, fáradtság, utazás, bármi, ami nehezíti a gyerek számára, hogy egyedül oldja meg az önszabályozási egyensúlyt.

Mit tegyünk, hogy ne alkudozzon a gyerek?

A hosszú bevezető után végre rátérek a lényegre.

Bizonyosodjunk meg róla, hogy a gyerek önszabályozása működik, egyensúlyi állapot áll fenn. Ha ez teljesül, akkor eleve nagyobb esély van arra, hogy a gyerek együttműködjön a szülővel.

Ha úgy véljük, hogy egyensúlyi állapotban van a gyerek és mégsem működik együtt az azért lehet, mert

1. …nem vagyunk elég határozottak:

A gyereknek szüksége van egy szikla szilárd vezetőre, aki gondoskodni tud róla és meg tudja védeni. A gyerek akkor tud megnyugodni a szülővel való kapcsolatában, amikor úgy érzi a szülő határozott, magabiztos és érzi, hogy szereti őt, lehetősége van időről-időre töltekezni a karjaiban és kapcsolódni.

Ha ezek nem teljesülnek, a gyerek felveszi az alfa szerepet. Ez nem tudatosan történik, az az alapja, hogy a gyerek nem tudja elengedni magát, azt érzi, hogy nincsenek világos határok és falak, ami frusztrálja.

2. …túl sok a szabály, ami nem a gyerek korának megfelelő:

A gyerekek fejlődésével mindig egy kicsit tágítanunk kell a határokat is, éppen annyira, hogy az még biztonságos legyen, de teret adjon az új felfedezésére is és az eddigi képességeik gyakorlására is.

Néha olyan rapid fejlődés következik be a gyerekek életében, hogy a szülő nem veszi azonnal észre és a régen bevált szabályokhoz ragaszkodik. Pl. a gyerek lemehet-e egyedül 1-2 lépcsőfokon vagy felmehet-e a lépcsőn úgy, hogy nem fogja a szülő kezét, hanem mondjuk a szülő szorosan követi?

Ilyen apróságokon is múlhat, hogy a gyerek frusztrált-e a sok (akkor már) “fölösleges” szabálytól.

Amikor a gyerek gyakran ellenkezik, dacol vagy leáll vitatkozni a szülővel, a fentieken túl mindenképp érdemes átgondolni, hogy az aktuálisan meglévő szabályok nélkülözhetetlenek-e vagy éppen átgondolást kívánnak. Sok esetben az új szabályok és határok állítása segít mérsékelni a dacos viselkedést és alkudozást.

Röviden:

A szülő feladata a következő:

• ellenőrizni, hogy a gyerek önszabályozása jól működik-e (egyensúly vagy kibillenés)
• ellenőrizni, hogy a szülő hiteles, magabiztos és támogató-e: tud-e határokat állítani úgy, hogy közben, amikor szükséges, kitárja a karjait érzelmi menedéket biztosítva a gyereknek
• ellenőrizni, hogy a meglévő szabályok megfelelőek-e, valóban nélkülözhetetlenek-e vagy esetleg a gyerek fejlettsége már meghaladja azokat és új szabályok létrehozása válik szükségessé

A fentiek mellett elengedhetetlen figyelembe venni, hogy akármennyire is jól csinálunk mindent és szülőként a lehető legtöbbet teszünk a gyerekünk fejlődésének támogatása érdekében, a gyereknek lehet véleménye, lehetnek érzései és kell is, hogy legyenek.

Nem szabad elvárni, hogy minden alkalommal azonnal “engedelmeskedjen”. Sőt, szülőként feladatunk táplálni azt a fajta magabiztosságot, ami segítségével megkérdőjelezheti a szabályokat.

Melyik szülő szeretné, hogy a gyermeke felnőttként vakon elfogadja az összes szabályt? Valószínűleg ezt senki nem szeretné. Akkor miért várjuk el, hogy a mi szabályainkat alku és újraértelmezés nélkül mindig elfogadja?

A kulcs ezen a területen is az, hogy a gyereket partnerként kezeljük.

• Vegyük figyelembe a gyerek személyiségét és kéréseit és ne ijedjünk meg az érzelmeitől
• Figyeljünk az igényeire (figyelemre, szeretetre vágyik-e)
• Figyeljünk a konkrét állapotára (mennyire tudja éppen egyedül szabályoznia magát)
• Nézzük meg megfelelően állítunk-e szikla szilárd határokat
• Nézzük meg a határokon belül tudunk-e több mozgás teret adni neki