Fejlődés, Nevelés

Harap, csapkod, mar a totyogóm. Mit tegyek?

Olvasási idő: 5 perc

Miért harap és csapkod a gyerek? Mit tehetünk szülőként, hogy megtanulja a szabályokat és megértse, másokat nem szabad megütni? Szülőként eszköztelennek érezhetjük magunkat, amikor a gyerekünk belép a harapás, csapkodás és egyéb agresszív viselkedési fázisba. A legtöbb gyereknél 1,5-2 éves kor körül jelentkezik ez a fázis és sok szülő ilyenkor szinte fél játszóttére és társaságba vinni a gyereket. Majd a 3-5 éves korosztálynál újra megfigyelhető egy hullám, amikor az agresszióval kísérleteznek. A cikkben összefoglalom a viselkedés okát és igyekszem hasznos tippeket adni, hogy mivel segíthetünk ilyenkor a gyerekeknek, hogy csökkenjen ezt a fajta viselkedés.

Miért harap, csapkod, rúg a gyerek?

A tipikus fejlődés része (sajnos) az is, hogy bizonyos korban a gyerekek elkezdenek kísérletezni azzal, hogy milyen fájdalmat okozni másoknak. Mintha szisztematikusan vizsgálnák, mi az a testi kontaktus, ami még elfogadható és mi az, ami már nem. “Milyen erősen ölelhetem a másikat és mi az, amikor felkiált, hogy fáj neki?”

Sok gyerek a szülőn kezd kísérletezni, először szeretgeti anyát/apát, majd a szeretésből, gyengédségből egyszer csak túl erős szeretet lesz és a gyerek megcsípi, megharapja a szülőt. 

Amikor a szülő ilyenkor felkiált, vagy a gyerek szemével nézve túlreagálja a történteket, az tovább foglalkoztatja a gyereket. Onnantól kezdve már nem csak a fizikai kontaktus típusait (ölelés, szorítás, puszi, harapás) kell sorra vennie a gyereknek és kísérletezni velük, hanem úgy érzi, hogy azt is meg kell vizsgálnia, a szülő miért reagált olyan hevesen és vajon a következő alkalmakkor is ugyanúgy reagál-e?

A “tipegő agresszió” esetén is érdemes arra gondolni először, hogy a kísérletezés, kíváncsiság annyira elemi, velük születt tulajdonságuk, hogy nem tudják kontrollálni. Ez az, ami hajtja őket és ezen hajtóerő segítségével tudják ilyen gyors ütemben megismerni a világot. 

Bizonyára ismerős az a mondás, hogy az első 3 évükben nagyobb ütemben, többet fejlődnek a gyerekek, mint utána bármikor az életük során. Ehhez pedig szükséges, hogy valóban mindent megvizsgáljanak és mindennel kísérletezzenek. Ilyen a testi kontaktus is.

Mi, szülők, szerencsére segíteni tudjuk őket a tanulási folyamatban. Meg kell tanítanunk nekik mi az, ami elfogadható és mi az, ami nem. 

Az agresszió különböző formái tehát egy összetett tanulási folyamatnak az építőelemei. A gyerek tanul közben a társas szabályokról, mások személyes határairól, arról is, hogy ami neki fájdalmat okoz, az valószínűleg másoknak is. Gondoljunk bele, hogy erről zéró tapasztalattal elég nehéz biztos alapokon nyugvó tudást elraktározni az emlékezetünkben. 

Szerencsére vannak eszközeink szülőként. Segíthetünk a gyerekeknek olyan módon információt és tudást gyűjteni, hogy másoknak ne okozzanak fájdalmat és ne kerüljenek bele az ördögi körbe, ahol rájuk kerül a címke: “harapós gyerek”.

A harapós gyerek legendája

Mielőtt a konkrét tippekre és tanácsokra térnék, fontosnak tartom megemlíteni, hogy ezen a területen is igaz:

Amit a szülő a gyerekről gondol, ahogyan viselkedik vele és amit mond neki, az meghatározza, hogy a gyerek mit gondol saját magáról.

Mit értek ez alatt a harapást illetően?

Képzeljük el, hogy van egy 2 éves eleven, akaratos kislány, aki éppen a testi kontaktus határaival kísérletezik. Érdekli meddig tart a szeretet és hol kezdődik az, amikor fájdalmat okoz másoknak. Harap.

A szülei hevesen reagálnak, félnek, hogy a gyerekük fájdalmat okoz más gyerekeknek és attól is, hogy mi lesz így vele a bölcsiben. Vajon kiközösítik majd? Ő lesz majd a harapós gyerek, akitől mindenki fél és senki nem akar majd vele játszani?

Amikor a szülő nem érti mi lehet a háttérben vagy valami akadályozza a hatékony segítségnyújtásban:

A sok lehetséges kimenetel közül képzeljük el, hogy a szülők “túlreagálják” és sokat beszélnek a gyereknek arról, hogy nem szabad harapni, megbüntetik érte, amikor harap elveszik a játékait, egyre hangosabban próbálnak rászólni. Egy idő után kevesebbet járnak vele társaságba és amikor a szülőket harapja a gyerek, akkor a szobájába küldik, eltávolítják maguktól, hiszen eszköztelennek érzik magukat. 

Ebben az esetben a gyerek napjának nagy része akörül forog, hogy “ő a harapós gyerek”, aki nem tud máshogyan viselkedni, akit nem szeretnek a szülei (a kicsik fejében az eltávolodás, szobába küldés akár így is lecsapódhat) és ő a rossz gyerek. 

A gyerek egyedül nem képes megküzdeni ezzel az élethelyzettel, még nem olyan érett az agyának a prefrontális kérge, nem tudja hatékonyan szabályozni az érzelmeit és viselkedését sem. Amikor úgy érzi egyedül marad a nehézségeivel, a maga éretlen módján próbálja megoldani és vagy sikerül neki valahogy, vagy benne marad az ördögi körben és sokáig ő lesz a harapós gyerek a bölcsiben és oviban is.

Amikor a szülő érti a gyerek viselkedését és van annyi tartalék erőforrása, hogy megfelelő segítséget nyújtson neki:

Egy másik kimenetel szerint a szülei felismerik, hogy a gyereknek szüksége van szülői segítségre és a nehéz időszakban mindent megtesznek, hogy szeretettel és empátiával forduljanak a gyerek felé. A harapási kísérleteit megpróbálják megelőzni, ha nem sikerül, akkor igyekeznek semlegesen reagálni és nem túl hevesen elmondani neki, hogy legközelebb gyengéden közeledjen. Példát mutatnak neki és amikor játszótéren vannak, a gyerek közelében maradnak, hogy mindenképp meg tudják előzni a bajt.

Ebben az esetben a gyerek választ kap a kérdéseire, kezdi megérteni a szeretet és bántás közötti különbséget és külső, szülői segítséggel a viselkedését is egyre jobban tudja kontrollálni. Kezdi megtanulni, hogy a harapás nem elfogadott és mivel a szülők nem reagálták túl, ezért nem csúsztak bele az ördögi körbe. A gyerek nem úgy gondolkodik magáról, mint “harapós gyerekről”, mivel egyre kevesebb súlyt kapnak az agresszív megnyilvánulásai, kezdi elhagyni a viselkedést.

Itt a gyerek megkapta azt a mértékű külső, szülői segítséget, amire a helyzetben szüksége volt. A szülei képesek voltak félretenni a félelmeiket és saját sértettségüket és a gyerekre tudtak fókuszálni. Nem felejtették el, hogy a gyerek önszabályozása még éretlen és tudták, hogy ilyenkor esetenként nagyobb szülői segítség szükséges a cselekedetei kontrollálásához.

Mit tehet a szülő, akinek harap, csapkod, mar, rúgdos a gyereke?

A fenti gondolatkísérlet után pontokban is összefoglalom, hogyan segíthetjük a gyereket:

  • Maradjunk nyitottak és emlékezzünk, hogy ez a normál fejlődés része: a gyereknek szüksége van szülői segítségre, hogy megugorja ezt a lépcsőfokot is.
  • Ne reagáljuk túl (akkor sem, ha nagyon fáj, amikor épp megharap minket): itt érdemes legjobban emlékezni arra, hogy a gyerek nem tehet róla, a belső tanulási hajtóerő működik és nem direkt csinálta, nem azért, mert rosszat akar, pusztán érdekli a reakciónk. Ilyenkor érdemes világos, egyértelmű határt húzni, de amennyire csak lehet semleges érzelmi töltettel, hogy a gyerek ne ragadjon bele a negatív körbe.
  • Amikor csak tudjuk, előzzük meg a bajt. Legyünk a közelben, figyeljük, amennyire csak lehet, maradjunk nyugodtak és lassú mozdulatokkal, gyengéden, de határozottan állítsuk le a próbálkozásait. 
  • A harapás/ütés/rúgás után is azon legyen a fókusz, hogy vajon hogy segíthetnénk neki legközelebb, hogy akár egyedül is le tudja gátolni a viselkedést (lehet, hogy már fáradt vagy éhes volt a játszón? Lehet, hogy túlingerelte a nagy zaj és így próbálta jelezni, hogy elég volt neki?)

A témát jól kiegészíti az a cikkem, ahol a gyerekek fejletlen önszabályozásáról írtam. Ha tovább olvasnál, nézd meg ezt is, ahol a gyerekek házikedvencek felé mutatott agressziójáról írtam.

Ahhoz, hogy az ilyen nehéz időszakon megfelelően át tudjuk segíteni a gyerekeket, szükség van arra is, hogy a szülő jól érezze magát testileg/lelkileg. Hogy a szülőnek legyen elegendő erőforrása ahhoz, hogy türelmes maradjon és támogassa a gyereket.

Mikor érdemes szakembert felkeresni?

Amennyiben a viselkedés három hónapnál tovább fennáll és a szülő próbálkozásai hatástalannak bizonyulnak.

Két éves kor alatt:

  • amikor a szülő úgy érzi egyedül nem tudja megfelelően támogatni a gyereket ezen a fejlődési szakaszon (pl. saját agresszív gondolatok, viselkedés kapcsán egyéni terápia segítheti a szülőt)
  • és/vagy a gyerek túlzott dacos viselkedése, agressziója negatívan hat a család mindennapjaira (pl. a hét legtöbb napján gyakran előfordul, több környezetben is megmutatkozik, negatívan hat a gyerek szociális kapcsolataira és negatívan hat a szülő-gyerek kapcsolatra).

Két éves kor után:

  • Amennyiben a túlzott agresszió, dührohamok több környezetben is előfordulnak (pl. óvoda, otthon, játszótér, nagyszülők),
  • a hét legtöbb napján előfordulnak és korlátozzák a gyermek részvételét a korának megfelelő tevékenységekben,
  • korlátozzák abban, hogy új készségeket sajátítson el.
  • Érdemes megfigyelni, hogy a gyerek milyen érzelemkifejezéssel rendelkezik, hogyan dolgozza fel az erős érzelmeket, mások iránt mutat-e együttérzést, empátiát.

A felsoroltak nem alkalmasak diagnózisra, a fenti jellemzők megléte pusztán abban tud irányt mutatni, hogy érdemes-e szakembert felkeresni, aki a családot megfelelően tudja támogatni az adott család konkrét, egyéni helyzetét figyelembe véve.

Oszd meg saját véleményed