Felnőttként sokszor elfelejtjük, hogy a gyerekek folyamatosan tanulnak a világról és folyamatosan ügyesednek. Néha több időre van szükségük ahhoz, hogy beletegyenek egy kockát a dobozba vagy felhúzzák a csizmájukat. Azonban, ha nem vagyunk elég türelmesek és túl gyakran, túl korán közbelépünk, azzal azt az információt közvetítjük, hogy „Ők nem elég jók, a felnőttek ügyesebbek”. Az ilyen üzenetekkel a saját magukról kialakított képüket torzíthatjuk. Megtanulják, hogy a történések legtöbbször tőlük függetlenek, a sikereik és hibáik is külső tényezőktől függnek. Ez a fajta hozzáállás nem csak a totyogókra, de az idősebb gyerekekre is hatással van, az iskolai teljesítményükre és tanulási képességeikre, motivációjukra is kihat. Milyen következményei vannak tehát annak, ha nem hagyjuk őket érvényesülni és a legkisebb problémájukat is megoldjuk? Miért érdemes szülőként egy kicsit a háttérben maradni és megnézni mire is képesek a gyerekek valójában?

Tanult tehetetlenség

A fogalmat Martin Seligman vezette be a pszichológiába, miután megfigyelte, hogy fájdalmas áramütést tapasztaló kutyák akkor sem próbáltak meg elmenekülni a szituációból, amikor már sikerülhetett volna nekik¹.

A kutyák korábban több alkalommal kapták az áramütéseket és az állatok valóban nem tudták ezt megállítani vagy bármi módon lerövidíteni. Hozzászoktak, hogy a legjobb, ha tűrnek és majd egyszer csak vége lesz. Így amikor a kísérlet következő részében elmenekülhettek volna, akkor sem próbálkoztak, hiszen még mindig az előző szituációból hozott tudás volt a fejükben.

Az elmélet emberekre is kiterjeszthető

Tanult tehetetlenség alatt valójában azt értjük, hogy az egyén nem tesz különbséget aközött, ami történik vele és amit ő tesz (vagy tehetne) hozzá a szituációhoz. Azt tanulja meg, hogy a világban nem képes változást előidézni.

A tanult tehetetlenség három területen okoz deficitet a gyermek fejlődésében, érzelmi, motivációs és kognitív szinten².

Ez azt jelenti, hogy az a gyermek, aki úgy érzi, hogy az események az ő viselkedésétől függetlenek (pl. hiába próbálkozik a totyogó, soha nem sikerül neki egyedül felvennie a cipőjét, hiába tanul az iskolás, ha a teszteken mindig rossz eredményeket szerez), nagy eséllyel el fogja veszíteni a motivációját a különböző tanulási helyzeteket tekintve.

Kutatások szerint a „tehetetlen gyermek” nem adja fel teljesen a tanulást, viszont úgy érzi az eredmények teljesen függetlenek a próbálkozásaitól (ez a motivációs deficit)². Mivel elveszítette a motivációját, egy idő után próbálkozni sem fog, mert túlságosan fáj számára a negatív visszajelzés (kognitív deficit, mivel ez egy tanult válasz a szituációra). A fenti események hatására csökken az önértékelése, ami depresszióhoz is vezethet (érzelmi deficit)².

A fenti folyamat kifejezetten „veszélyes” tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek esetében. Azonban kortól és nemtől függetlenül bármely gyereket érintheti különböző mélységekben, ha nem figyelünk oda rájuk kellően.

Ha negatív következményei vannak a kudarcnak, akkor miért ne segítsünk azonnal?

Az azonnali szülői beavatkozás, legyen szó totyogóról vagy iskolásról, szintén azt üzeni a gyereknek, hogy „én nem vagyok elég jó, anya ügyesebb nálam”.

Persze, szebben ki tudjuk színezni a kifestőt és gyorsabban megoldjuk a matek házit, de ha a gyerekek folyamatosan azt érzik, hogy amit csinálnak az nem elég jó, nem elég szép és nem elég gyorsan csinálják, akkor egy idő után feladják és elhiszik magukról, hogy nem is lennének képesek rá.

Valójában úgy tudunk segíteni, ha időt hagyunk, finom megjegyzésekkel terelgetjük és ami a legfontosabb: rávezetjük a megoldásra. Olyan támpontokat adjunk, amelyekkel egyedül képesek megoldani a problémát.

Színezőnél adjunk tippeket, ami segít a vonalban maradáshoz. Ugyanígy idősebb gyerekeknél is. Ne oldjuk meg helyettük a házit, ez egyrészt önmagában rombolja a motivációt, önbizalmat, másrészt további hátrányokat jelent, mivel elvettük a gyakorlási és megértési lehetőséget.

Tudom, hogy nehéz, hiszen mindez sok időbefektetéssel jár. A szülő részéről rengeteg türelmet igényel, hogy az azonnali segítség helyett inkább elmagyarázzuk a problémákat és rávezessük a megoldásra, de hosszú távon megéri.

Hogyan befolyásolja a mindennapokat a tanult tehetetlenség?

A gyerekek egyre későbbi korban tanulják meg felvenni a kabátjukat, bekötni vagy felhúzni a cipőjüket, becipzározni a táskájukat, letolni vagy felhúzni a nadrágjukat/szoknyájukat vagy felhúzni a zoknijukat.

Ezeknek a nagy része a finommotoros készséges fejletlenségéből adódik, azonban ez részben abból is fakad, hogy a szülők egyre többet megtesznek helyettük.

Szülőként manapság majdnem állandó késésben vagyunk, nem csoda, hogy az egyszerűség és gyorsaság kedvéért hipp-hopp szeretnénk megoldani a problémákat, hogy haladhassunk a napunkkal.

A másik gyakori ok pedig az, hogy érthető módon nem szeretjük látni, amikor a gyermekünk frusztrált, szenved és nem mindig látjuk, hogy ezeknek a próbálkozásoknak pozitív lesz a kimenetele.

A túl gyakori, túl korai beavatkozásoknak azonban magas ára van.

Egyrészt láthattuk a fenti listát, amelyet valószínűleg még lehetne bővíteni. Másrészről pedig azt tanulja meg a gyerek, hogy ő kevésbé tudja, kevésbé ügyes és sokszori próbálkozás után sem fog sikerülni neki, hiszen nem bízunk benne, hogy menni fog neki és a próbálkozásait azonnal kivesszük a kezéből.

A „gyakorlat teszi a mestert” mondást elfeljtjük ilyenkor, pedig a gyerekek próbálkozásaira ugyanúgy igaz lehet.

Teremtsük meg a környezetet, hogy érezzék a bizalmat, szeretetet és szülői támogatást. Csakis így lehet belőlük magabiztos és talpraesett gyerek, később felnőtt.

Nemi különbségek?

Carol Dweck, a Stanford Egyetem neves kutatója sokat foglalkozott a témával. Kutatásaiban szó esik arról, hogy:

• a gyermekek hibázásra/bukásra adott reakciója függ attól, hogy a hibákat minek tulajdonítják. Külső vagy belső tényezőknek. Illetve, hogy ezeket az ő maguk viselkedése befolyásolhatja-e vagy sem.
• ezeket az elképzeléseket és reakciókat szociális szituációk (szülők, pedagógusok) befolyásolhatják és megváltoztathatják.

Kutatásaiból kirajzolódik, hogy a fiúk és lányok máshogyan reagálnak a visszajelzésekre. Alapvetően másfajta dícséreteket szoktak kapni, ami befolyásolja, hogy hogyan látják magukat, mennyire tulajdonítják a történteket a saját viselkedésük függvényének és mennyire külső hatásoknak.

A fiúk általában kevesebb dicséretet és kevesebb negatív visszajelzést kapnak az intellektuális képességeiket illetően. Tanároktól és más felnőttektől is legtöbbször azzal kapcsolatban kapnak kritikát, hogy képtelenek követni az utasításokat, kevés erőfeszítést tesznek vagy nem figyelnek eléggé.

Szakértők szerint az ilyen nem-specifikus visszajelzések azt üzenik a fiúknak, hogy a negatív visszajelzés nem az ő értelmi képességeiket minősíti. Továbbá, ha konkrét dicséretről van szó, akkor általában az értelmi képességeiket célozzuk.

Míg lányok esetében a dicséretek nem a feladat megoldásához releváns értelmi képességeiket célozzák, hanem inkább általános értelmi képességeket, hogy odafigyelnek, követik a feladat utasításait, lelkiismeretesek, szorgalmasak, stb.

Fontos megemlíteni, hogy a lányok és fiúk is kapnak negatív visszajelzéseket mind az iskolában, mind pedig otthoni környezetben. Azonban azáltal, hogy a negatív visszajelzések és dicséretek típusa alapvetően eltér, „mást fognak gondolni a világról”.

A lányok általában külső tényezőknek tulajdonítják a rossz teljesítményüket, azt gondolják nem volt szerencséjük, éppen rossz feladatsort kaptak. A fiúk viszont a saját (általános értelmi) képességeiket „okolják”, ha hibáztak vagy amikor jól teljesítettek³.

A kutatócsoport szerint a gyerekek szociális környezete és a felnőttek visszajelzése (hibák kiemelése, dicséret típusa) nagyban befolyásolják a gyermekek személyiségét, fejlődését és hatással vannak arra, hogy a gyermek hogyan látja a saját teljesítményét⁴.

Fiúk és lányok közötti különbségekről írtam még a téri intelligencia fejlődéséről szóló cikkemben és a fiúk nevelése témában.

Útravaló

Mit tegyünk tehát, ha a gyerekünk (kortól függetlenül) elakad egy feladat megoldása során?

1. Adjunk neki időt. Minél fiatalabb a gyermek, annál több időre van szüksége.
2. Ha látjuk, hogy majdnem sikerül, akkor biztassuk kicsit. Érezze, hogy őszintén hiszünk és bízunk a képességeiben. Ha viszont látjuk, hogy nem sikerülne, akkor ítélkezés nélkül, szinte észrevétlenül lépjünk közbe egy apró segítséggel.
3. Néha olyankor is biztassuk és adjunk neki időt, amikor ő kéri a segítséget. Ha látjuk, hogy a feladatot képes lenne egyedül megoldani, akkor ne oldjuk meg helyette.
4. Próbáljuk meg rávezetni a megoldásra, hogy a saját erőforrásait és képességeit használva oldhassa meg a problémát, ahelyett, hogy elvennénk tőle a lehetőséget.
5. Ha sikerül valami, objektív dícséretet kapjon, üres szavak helyett. A motivációra szintén negatívan hat, ha a kicsit kevésbé sikerült rajzot ugyanúgy üdvrivalgás fogadja, mint a mesterművet. A gyerekek is érzékelik a különbséget, ne gondoljuk, hogy nem 🙂 A dicséretről itt írtam bővebben.

Hivatkozás:

1. Seligman, M. E. (1972). Learned helplessness. Annual review of medicine, 23(1), 407-412.
2. Mešl, N., Kodele, T., & Čačinovič Vogrinčič, G. (2012). The role of contemporary social work concepts in dealing with learned helplessness of children with learning difficulties. Ljetopis socijalnog rada, 19(2), 191-213.
3. Dweck, C. S. and Repucci, ND (1 973).‘Learned helplessness and reinforcement responsibility in children’. Journal of Personality and Social Psychology, 25, 109-1.
4. Dweck, C. S. (1976). Children’s interpretation of evaluative feedback: The effect of social cues on learned helplessness. Merrill-Palmer Quarterly of Behavior and Development, 22(2), 105-109.